Anya, tarts ki …

Juli lányom tavaly ősszel szinte minden reggel így búcsúzott el tőlem: Anya, tarts ki! Én munkába indultam, ő az egyetemre. Mivel családi körben évek óta megbeszéljük az életünket befolyásoló, mindnyájunk hangulatát és közérzetét meghatározó eseményeket, természetesen férjem és gyermekeim is tudtak a Pátria rádióban történtekről. Ha nem számoltam is be nekik mindenről, hiszen valamelyest egy intézmény belügyeiről volt szó – már amennyire belügynek tekinthető egy közintézmény léte, amelyet nagyrészt a hallgatók pénzéből tartanak fenn –, látták rajtam a nap történéseit. Nem tudtam, de nem is akartam szépíteni a helyzetet, titkolni érzéseimet. Azt, hogy mikor sikerült egy lépéssel előbbre jutnunk vagy éppen mikor kényszerültem meghátrálni. Családom, barátaim tudták, mikor, kivel kell vitáznom és miért. Kit kell meggyőznöm az ügy érdekében, s hogy ezt milyen sikerrel teszem. Vagy épp mi az oka a sikertelenségnek.

Nehéz napokat éltem – éltünk meg; a családom és a munkatársaim is. Néha ki kellett mondani, máskor épp nem volt szabad közölni a rossz híreket. A jókat azonban mindig tudattam mindenkivel. Hiszen azt tanultam meg életem során és a szakmai kommunikációs tréningeken is, hogy a pozitív motiváció, vagyis a biztatás csodákra képes. És valóban túléltük ezt a nehéz időszakot: az adás megmaradt, a műsorok készülnek, a szerkesztőség tagjai dolgoznak, a hallgatók pedig hallgathatják kedvenceiket. Hogy milyen körülmények között, az más kérdés…

Hosszú jegyzet, sőt: tanulmány témája lehetne és remélhetőleg lesz is a nemzetiségi rádiózás helyzete kis hazánkban. Azok névsorát pedig, akik érte vagy – higgyük azt, tudatlanságból – ellene cselekedtek, talán nem kell titkosítani. Voltak, akik ugródeszkának használták a szerkesztőséget, pihenőhelynek egy következő állás eléréséig. Mások berendezkedtek ott egy életre. Sokan büszkék voltak rádiós létükre, de olyanok is akadtak, akik nem szívesen vállaltak közösséget a többiekkel. Azt azonban, hogy az adás küldetést teljesített és ma is ezt teszi, valójában a hosszabb ideig a rádióban dolgozó, belső munkatársak értették meg mindenekelőtt. És azok a külsősök, akik például tavaly nyáron az adás nehéz anyagi helyzetére való tekintettel lemondtak honoráriumukról. Meg?illeti őket a nyilvános köszönet. A hallgatók értik és érzik igazán, mit jelent nekik a magyar adás. Ezért is írták tucat számra a támogató leveleket, amiért valamennyiüknek szintén köszönet jár. Velük sorsközösséget vállalni, a nehéz körülmények közt is, szép feladat volt. S ha kikényszerített távozásom miatt bentről már nem tudom befolyásolni a Pátria rádió működését, megpróbálom kintről segíteni.

Hiszen Juli lányom arra biztatott, hogy tartsak ki.

Nagy Ildikó