Amit lehet a szlovákoknak...

Már csak napok kérdése, hogy Koszovó kikiáltsa függetlenségét, amit az Egyesült Államok és az Európai Unió tagállamainak túlnyomó többsége várhatóan elismer. De nem Szlovákia! A kormányunk (és kivételesen ezzel a szlovák ellenzék is egyetért) úgy tartja, hogy az albán többségű tartomány végleges elszakadása Szerbiától veszélyes precedens lenne, ami beláthatatlan következményekhez vezethetne. Például a felvidéki magyarság Szlovákiától való elszakadásához vagy autonómiájához. Bár ezt a bődületes baromságot így senki sem mondja ki, mi azért sejtjük, hogy a háttérben az országuk megcsonkításától rettegő szlovák politikusok zsigeri komplexusai munkálkodnak. Igaz, hogy ezek a félelmek megalapozatlanok, de azért félelmek maradnak, amelyek irányítják a szlovák diplomáciát. Jelenleg a nemzetközi elszigetelődés felé a koszovói kérdésben. Szlovákia Oroszországgal képvisel egy platformot, az egyetlen befolyásos állammal, amely ellenzi a visszafordíthatatlan önállósulási folyamat betetőződését. Természetesen a szlovák politikai elit számíthat Szerbia szimpátiájára is, de ez aligha védi meg a vajdasági szlovák kisebbséget attól, hogy mondjuk a Koszovóból odatelepült szerbek zaklassák őket.

A szlovák történelem egy újabb skizofrén és képmutató lépéssel lesz gazdagabb, a vezető politikusok újra elvitatják azokat a jogokat egy másik néptől, amelyeket maguk számára a legnagyobb természetességgel tartanak fenn. Mert Koszovónak ugye nem szabad egyoldalúan kikiáltani a függet?len?séget. A szlovák értelmiség egy csoportjának 1918 október végén joguk volt ezt tenni, amikor Turócszentmártonban a Magyar Királyságtól való elszakadás mellett döntöttek. Rájuk vonatkozott a nemzetek szabad önrendelkezésé?nek wilsoni elve, a koszovói albánokra nem. Csak emlékeztetőül, az első Csehszlovák Köztársaság megalakulásakor nagyjából annyi szlovák élt a mai Szlovákia területén, amennyi albán jelenleg Koszovóban. Csak a szlovákok összlakos?ságon belüli aránya volt jóval alacsonyabb, a lakosság alig kétharmadát tette ki 1920-ban, míg Koszovóban jelenleg a lakosság több mint 90%-a albán. Mindegy, a szlovákoknak 1918-ban joguk volt elszakadni a Magyar Királyságtól, 1939-ben Csehszlovákiától, végül 1993-ban közös megegyezéssel elválni a csehektől és szétválasztani a közös szövetségi államot, a koszovói albánoknak meg nincs erre joguk. Kész, ennyi, ez ilyen egyszerű. És természetesen nagyon konzisztens...

Persze, nem ez az egyetlen eset, ahol a kettős mérce érvényesül, ha történelmi párhuzamot vonunk. Az természetesen rossz volt, hogy a szlovákok nem kaptak önrendel?kezési jogot, azaz nem alakíthattak ki etnikai alapú területi autonómiát a Magyar Királyságban vagy a centralizált Csehszlovákiában. Az meg szintén jó, hogy a szlovák állam nemigen akar jogot adni a területén élő magyar kisebbségnek. Paradox módon a történelmi Magyarország területén a 19. század második felében csaknem ugyanakkora volt a szlovákok aránya, mint most a magyaroké Szlovákiában. Sebaj, akkor sem jár az autonómia (amely időközben szélesen elterjedt intézménnyé vált a világon). És mi a szlovák diplomácia álláspontja a koszovói albánok esetében? Meg kellene elégedniük a széleskörű autonómiával Szerbiában! A skizofrénia csúcsain korántsem maradunk le újdonsült partnerük, az új orosz birodalom mögött. Ők is azt szajkózzák, hogy Koszovó, meg mondjuk Csecsen?föld nem lehet független, mert az veszélyes, közben meg támogatják a két szakadár grúziai terület Abházia és Dél-Oszétia elszakadási törekvéseit és csapatokat állomásoztatnak ott. Csakhogy Koszovó kérdése komoly ütőkártya Oroszország kezében egy nagy világpolitikai játszma keretében, amelyet majd alkalmasint aprópénzre (vagy inkább nagy pénzre) vált. Viszont mit ér el a szlovák diplomácia azzal, hogy a legkisebb rossz (Koszovó függetlensége) helyett irreális délibábokat (tárgyalásos rendezés, az albánok nagyfokú önrendelkezése Szerbián belül) kerget?