Ady Endre és II. Miklós

Az előzményeket ezúttal kövessük II. Miklós cár naplójából. Január 19-én, csütörtökön ezt jegyezte fel: „Kilenc előtt érkeztünk a városba. Szürke, csendes nap volt, nyolc- fokos fagy. Otthon, a Téli Palotában öltöztem át. Fél 11-kor köszöntöttem a katonákat. 11 előtt indultunk a templomba. Az istentisztelet másfél óráig tartott. A vízszenteléshez már kabátban mentünk. A díszsortűz idején első lovas ütegem egyik ágyúja a Vaszilevszkij-szigetre lőtt, eltalált egy helyet a vízszenteléshez közel, valamint a palota egy részét. Az emelvényen találtak néhány töltényhüvelyt, és a Tengerészeti Hivatal zászlaját is eltalálták. A reggeli után nagyköveteket és követeket fogadtam az Arany-teremben. 4 óra-kor Carszkojéba utaztunk. Sétáltam. Dolgoztam. Kettesben ebédeltünk, és korán nyugovóra tértünk.”

Ady természetesen arról sem tudott, hogy a cár naplót vezet, ám az eseményekről némileg pontosabban értesült őfelségénél. Noha még nem volt rádió, telex, sőt a Budapesti Napló ugyan roppant tekintélyes lap volt, de szentpétervári levelezőre nem futotta, hiszen talán ha nyolcan állították elő naponta az újságot. Ady az Humanitét olvasta, az első világháború előestéjén mártírhalált halt francia szocialista, Jean Jaures orgánumát, amely rendszerint a megjelenés másnapján már Budapesten volt. Szóval Ady – rendes szokásához híven – elolvasta az Humanitét, és beszámol olvasóinak, hogy mi történt az északi fővárosban. Egyszersmind értelmezi is a történteket: „A kartácsgolyók vízkereszt ünnepén, a befagyott Néva partján, egyenesen a cári sátort és a Téli Palotát keresték. A külföldi lapok szentpétervári tudósítói olyan hangon, milyet csak a legóriásibb események váltanak ki a viharos eseményekhez szokott újságírólelkekből, azt hirdetik, hogy a katasztrófa nagyon közel van...” A cár – mint olvashattuk – nyugodt. A cárnővel kettesben ebédelt, majd korán lefeküdt. És másnap, ekkor írhatja Ady a cikkét a szombati számba, már nem izgatják a tegnapi események: „Csendes, napos idő, a fákon csodás zúzmara. Reggel Alekszej bácsival és néhány miniszterrel tanácskoztam az argentínai és chilei hajókról. A bácsi velünk reggelizett. Kilenc embert fogadtam. Kettesben mentünk megcsókolni az Istenanya ikonját. Sokat olvastam. Kettesben töltöttük az estét.” Magyarázatként: Alekszej nagyherceg, a cár nagybátyja, a haditengerészet vezérkari főnöke volt, és éppen hajókat akartak vásárolni a dél-amerikai államoktól; a „sok olvasás” persze nem irodalmi érdeklődést mutat, hanem a hivatalos iratokra vonatkozik. És semmi nem jelzi, hogy a cár nyugtalankodna vagy bármilyen előjelét látná, holott ágyúlövések jelezték ezt, hogy vasárnap már nem lát más megoldást, mint belelövetni a tömegbe, hogy elkezdődik a forradalom. Ady azonban pontosan ezen a napon így indítja a cikkét: „Mintha XVI. Lajos szerepét szánta volna a sors II. Miklós cárnak.”

És nem arról kívánok írni, II. Miklós ugyanolyan vak volt saját sorsát és az ország helyzetét tekintve, mint annyi elődje vagy akár az a XVI. Lajos, aki ugyancsak naplót vezetvén, a Bastille lerombolásának napján, csak azt jegyezte fel: „semmi”, azaz a vadászat sikertelen volt. Ady, a Budapesti Napló Honvéd utcai redakciójában vagy abban a kávéházban, ahol a cikket írta, ezzel ugyancsak tisztában lehetett. „A francia zsarnokok között nem XVI. Lajos volt a legbűnösebb. És II. Miklós cárnál is ültek hitványabb és kegyetlenebb tirannusok a cári trónon. XVI. Lajost jóindulatú embernek tartja a história. Alapjában jóindulatú, gyönge lény a minden oroszok mostani cárja is. És a történelem régi szokása szerint, újra meg akarja ismételni magát...” – zárta Ady politikai elemzését. A mai politológusok ugyancsak megirigyelhetnék Ady éles helyzetelemzését és prognózisát. Persze Ady Endre idejében nem voltak politológusok, „csak” hírlapírók, és a prognózisokat inkább próféciának nevezték. Hiába, ilyen volt a szecesszió stílusa...

Tagadhatatlan viszont: Ady menthetetlennek látta a cárizmust, beleértve a végkifejletet, II. Miklós személyes sorsát is, amely 1918. július 17-én teljesedett be Jekatyerinburgban. Az első jelet kellett értékelni, s lényegében pontosan jelezte az események sodrását és elháríthatatlan fejlődésüket. Ez nem csupán megérzés volt, noha a költő esetében nem tagadható az érzelmek fokozott szerepe. Szokás, hogy Ady versben fogalmazott jövőlátomásait – igaz jóslatként fogadjuk el, viszont, kivált napjainkban tapasztalható, divatos jelenség ez – újságcikkei esetében inkább a kétségtelenül létező tévedési hányadost emlegetik. Főleg ha gróf Tisza István politikai szerepéről mondott ítéletét idézik... Ady azonban olyan hírlapíró volt, aki képes volt a híreket nyomon követni, naprakészen elemezni. Mindig az emberi szituációkból vezette le a politikai történéseket. Nem konstruált elméleteket, hanem a tényeket tisztelte. Az ő véleményét pedig Vészi József, a kiváló főszerkesztő tisztelte. Az orosz forradalomban az új, a XX. század egyik legnagyobb kihívását látta meg. Meg azt a hasonlóságot is észlelte, amely a monarchia állapota és az orosz cárizmus ingatag helyzete között létezett. 1904-ben az az adat volt számára a meghatározó erejű, hogy abban az évben 97 340 ember kényszerült kivándorolni Amerikába. Kevesen foglalkoztak akkortájt ilyen prózai adatokkal, amikor izgalmas párbajok dúlták fel a „ferencjóskai békebeliség” nyugalmát. Egyébként szociológiai kutatóintézetek sem voltak, viszont dolgozott Jászi Oszkár, aki „kulturális elmaradottságunk okairól”, meg „a demokrácia jövőjéről” értekezett, A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés címmel megjelent vaskos munkáját pedig Ady is olvasta. Jászi pedig Ady-verset illesztett mottóként könyve elé... Ebből következett Tiszáról mondott ítélete. Oroszországban ugyanazokat a barbár állapotokat látta, még durvább formában, mint Magyarországon. Ezért érzékelhette 1905 januárjában, még az események kezdetén, hogy a robbanás bekövetkezik.

No meg azért is, mert zseniális volt.