A hexaédert beszántották

„Figyu, anyu, nem ártana egy pár új csónak, de zselés talpú, és egy feliratos satyarék is jól jönne. Ja, míg el nem felejtem, egy bitang hegyicanga is kellene a nyárra. Tiszta lúzer vagyok a mostani szerkómban. Úgyhogy ne már!”

Iskoláskorú gyermek atyjaként vagy anyjaként, ugye, előfordul önnel is, hogy időnként nem egészen érti, miről fecseg a drága csemetéje. No, nem a nemzedékek közti, eredendő nézetkülönbségekből fakadó viszályokra célzok ezzel, bár némileg ahhoz is köze lehet mondandómnak. A folyton változó diákszlengről beszélek ugyanis.

A fiatalok valamiért fontosnak tartják, hogy nyelvhasználatuk különbözzék az idősebbekétől, hogy elhatárolják magukat és minden adandó alkalommal a különbözőségüket hangsúlyozzák. Köreiken kívül nyelvi megnyilvánulásaik éppen ezért gyakorta érthetetlenek, legalábbis első hallásra. Néha aztán szótár kell a gyerekhez, hogy értsék a szavát. És mivel semmi sem megy olyan hamar ki a divatból, mint az éppen aktuális trend, rettentően gyorsan változik, hogy mi a menő, mely kifejezések, vicces rövidítések jönnek be – ne hogy már alulmaradjak! – leginkább a fiataloknak.

Ha jól megfigyelték, már a királyok ideje is lejárt, a király sem eléggé király többé, sőt, az őt pótoló sirály is megkopott kissé a gyakori használattól.

Nincs mit tenni, barátaim a nyelvművelésben, a hexaédert beszántották, vagyis hogy a kocka el van vetve, a beszélt nyelv bizony eléggé sajátosan alakul az ifjabb nemzedékek ajkán. Ha a gyermek trendi akar lenni, muszáj löknie a sódert. Mi pedig, a közmagyar karámjába zárt igevonók, egyet tehetünk, igyekszünk nem bekattanni, hogy elkerüljük a depit, látván, mit művelnek az ifjak a nyelvvel. Mielőtt rinyálnánk, próbáljuk megérteni, hogy a diákszleng nem feltétlenül utal tiszteletlenségre a nyelvvel szemben. Sokkal inkább kreativitásból és egy sajátos nyelvújítási kényszerből fakad. Higgyék el, úgyis csak az a kifejezés marad meg a nyelvhasználatban, amely életképes és létjogosultsággal bír.