Rákos Péter halálára

„Búcsúzom tőled mindazok nevében, akik tudják, mit jelentettél a volt csehszlovákiai és az azt követő csehországi és szlovákiai magyarság számára.”M. Nagy László felvételeNincs, ha a létezést pusztán annak ontikus vonzatában szemléljük. Azaz: már nem fogunk tudni beszélgetni vele, már nem tanulhatunk tőle emberi tartást. Mert ő volt az, aki szinte megtestesítette az arisztotelészi erény fogalmát: mert az erényt nemcsak önmagával, hanem másokkal szemben is gyakorolta. És ez a fajta erény másokban is megfogant. Ezzel túllépett saját hordozóján, és példává vált. Volt Rákos Péternek egy tanítványa, aki aztán nekem személy szerint a tanárnőm volt. Ő egy beszélgetésünk alkalmával így reagált egy kijelentésemre: kedves kolléga, a Péter ilyet nem mondana. Mire is figyelmeztetett? Arra, hogy azoknak, akik Rákos Péter köréhez tartozni kívánnak, tartásuk kell, hogy legyen. De figyelmeztetett másra is: a példa nem fizikai, hanem eszmei jelenlét. Boethius ugyan ezt írja: „Bizony, ha meghaltál, emléked is kivész,/ Hírnév ezen mit sem segít.../ Eljő a nap, mely ezt is elragadja majd,/ S halott lész másodízben is.”

Azaz a második halálra, a teljes feledésre figyelmeztet. Ezt a motívumot rendkívül kedvelte a középkor, és áthagyományozta ránk is. Különben miért vallotta volna maga Rákos Péter egyik legszebb, mert legszemélyesebb írásában, a „Tanárnak lenni”-ben azt, hogy „a meghitt kis közösség, amelyet fantáziád termett, a valóságban nem volt és nem lesz: a halálod, a temetésed sem rázza őket egybe, egy pillanatra sem. (...) Végül persze magadra maradsz.”

Kedves Péter, drága Barátom, most az egyszer és utoljára ellenkeznem kell veled. Igaz, hogy az ember, életének különböző közösségeiből kiesve, a halállal szembesülve, az egyedül-létbe hanyatlik. A halállal mindannyian csak önmagunk tudunk elszámolni. De te nem a hírneved hagyod hátra, hanem a példádat. A példa pedig nem halandó. Rád nem vonatkozik a Boethius-féle exzemplum, sem pedig a „memento mori!” üzenete.

Paposan most azt prédikálhatnám, hogy az időből kihullva az örökkévalóságba távoztál. De tudom, habár erről nem volt alkalmunk beszélgetni, hogy ezt a hideg, szagtalan és színtelen örökkévalóságot nem szívesen választanád. Epikurosz, Diderot és Anatole France művein okulva és épülve inkább a létezés szubsztancia-mentes módját választod-választanánk. Epikurosz tudta, hogy az ember esendő és halandó. De ezt a tudást nem az elmúlás elégikus hangulatába, hanem a végességet elfogadó bátorságba burkolta. Az ember idejét nem annak extenzitásában, hanem a pillanat végtelen teljességében és intenzitásában látta. Epikurosz úgy vélte, hogy a boldogságot nem az örökkévalóságban való részvétel, hanem a metszően pontos ész és a szív bátorsága képes megvalósítani. Akkor pedig nincs halálfélelem. Ha az emberi a szépségben, a boldogságban és a jóban nyilatkozik, akkor megáll önmagában is. Ez az emberi a példa, ami tehát nem transzcendens, hanem nagyon is jelen való.

Péter, ha rád gondolok, akkor Diderot fatalista Jakabját, Anatole France Bergeret urát vagy Coignard abbéját, esetleg Josef Čapek sánta vándorát látom magam előtt. Ezek a szereplők nem voltak a test atlétái, sőt tétova, bicebóca, és bizony sánta emberek voltak. Mégis nyughatatlanok. Érdeklődésük mindenre kiterjedt, de leginkább az ember dolgai nyugtalanították őket. Ezért voltak szép emberek, mint ahogyan Szókratész is szép volt arcának rútsága ellenére. Szépek voltak, mert nem voltak elvakultak. Szépek voltak, mert tudták, hogy nincs emberi tökéletesség. Szépek voltak, mert nem siettek: sem megelőzni, sem meggyőzni másokat. Igaz, keresték az igazat. De megtanultak valamit, amit a ferences Fra Giovanni fájdalmasan tudatosított Anatole France csodálatos legendájában, „Az ember tragédiájában”: a tiszta és fehér Igazság az ellentétes igazságokból formálódik. A te szépséged, Péter, hasonló tanulságból táplálkozik. Kettős kötődésed, amelyet nem választottál de vállaltál – a magyarság és a zsidóság –, megtanított arra, hogy az intimitás, az egybeolvadás csak akkor értékteremtő, ha marad valamennyi kívülállás is. Ahogy erre a mindkettőnk által tisztelt Anatole France figyelmeztetett: az emberiség két legjobb tanácsadója az Együttérzés és az Irónia. Az Együttérzés teszi az életet megszenteltté, az Irónia pedig kedvessé. Ez az Irónia nem rideg és elutasító, csupán arra tanít, hogy kinevessük a rossz és a buta embereket, akiket együttérzésünkben talán nem is tudnánk gyűlölni. Tudom, hogy szerető és simogató iróniádat – és sajnos, magyarok – meg nem értésnek és támadásnak vették, de tulajdonítsuk ezt Fra Giovanni dilemmájának.

Kedves Péter, drága Tanár Úr, most nem fogom értékelni azt az irodalomtudományi, irodalomtörténeti, fordítói (Úristen, micsoda zsenialitással és keménységgel magyarítottad korán elhunyt és imádott fiad könyvét!), irodalomnépszerűsítő, közírói, de főként tanári munkásságot, amelyet – remélem – szakavatott emberek fognak összefoglaló módon megtenni. Az az űr, amelyet magad után Prágában, Pozsonyban és máshol hagysz, még sokáig fog tátongani.

Külön búcsúzom tőled a Kalligram Alapítvány nevében, amelynek kezdettől fogva kuratóriumi tagja voltál. És búcsúzom tőled mindazok nevében, akik tudják, mit jelentettél a volt csehszlovákiai és az azt követő csehországi és szlovákiai magyarság számára.