Jártál már Little Rockban?

Ha szigorú elveket követünk, simán úgy érezhetjük: szívfacsaró azzal szembesülni, hogy Johnny Cash családja még egy bőrt lehúz kedvenc előadónkról. Ha azonban megengedőbbek vagyunk, a Songwriter című album rajongói jutalomként is értékelhető. Mindkét érvelésnek megvan a maga létjogosultsága – ezzel nem tudunk mit kezdeni.

Az arkansasi születésű előadó-dalszerző 2003. szeptember 12-én, hetvenegy évesen bekövetkezett halála óta valóban megjelent egy 1993-ban rögzített gospelanyag (My Mother's Hymn Book); az American Recordings-sorozat ötödik, majd hatodik darabja (A Hundred Highways; Ain’t No Grave), végül egy ’80-as évek óta kallódó countryalbum (Out Among the Stars). Érkezett hét „live” album, és ami ennél sokkal izgalmasabb: mintegy negyven válogatás, amelyek közül a négyórányi zenei anyaggal – köztük az American-széria kiadatlan vagy alternatív változatot jelentő dalaiból szemezgetve – felvértezett Unearthed vagy a brit Királyi Filharmonikus Zenekarral megtámogatott Johnny Cash and the Royal Philharmonic Orchestra messze kitűnik. A számos arany- és platinalemez anyagi sikert jelent, méghozzá annál jóval többet, mint James Mangold életrajzi filmje, A nyughatatlan vagy a legnépszerűbb emlékalbum, a Forever Words.

Johnny Cashről mindenkiben él egyfajta kép: ez sokunkban éppenséggel a Rick Rubin amerikai zenei producerrel közösen indított karrieralakító vállalkozás, az 1994-ben megjelent American Recordings és folytatásai sötét tónusaiban gyökerezik. Az ikonikus albumot 1993 májusában és decemberében rögzítették, alig néhány hónappal azt követően, hogy a hatvanas évei elején járó Cash felénekelte azt tizenegy dalt, amelyből John Carter Cash (imádott feleségével és pályatársával, June Carterrel kötött házasságából származó fia) most a Songwriter címre keresztelt albumot rakta össze. Ha arról van szó, hogy miként lehet üzenetértékű egy címválasztás, a gyermek-producer (David R. Ferguson társproducerrel közösen) tökéletes munkát végzett: a félórányi zenei anyag a dalszerzőre van kihegyezve, ráadásul eddig nem jelent meg olyan album, amelyen a legendás basszbaritont kizárólag a saját maga által írt dalokban hallanánk.

Azt gondolhatnánk, hogy hiú ábránd lenne dalszerzői vagy zenei komplexitást várni egy olyan albumtól, amely nem jelent meg egy jól ismert, alaposan kanonizált pályafutás során. Ezzel szemben a Songwriter üdítően jól sikerült anyag, amely szépen ellensúlyozza a Rick Rubinnal közös korszak hangulatát, például azzal, hogy olyan vidámabb, könnyedebb és játékosabb dalokat is tartalmaz, amelyet a hat album egyikén sem szerepel. Persze, az ellenpontozás néhol túlzásba esik, kezdve a Hello Out There című nyitódallal, amely olyan, mintha az Out Among the Stars című, éppen tíz évvel ezelőtt érkezett posztumusz albumból maradt volna le. Hiszen miről van benne szó? A síron túlról szóló zenészről, misztikumról és bibliai feltámadásról. Ugyan már, ez színtiszta marketing és szentimentális legendaépítés, amelyre még rátesz egy lapáttal a Cash hatéves leányunokája, Grace June Cash főszereplésével készített fekete-fehér videóklip romantikus gesztusa...

És mégis jól áll ennek az albumnak, egyszerűen nem lóg ki abból az irányelvből, amellyel John Carter Cash előbb leporolta, majd lecsupaszította, végül mai zenészekkel újrafényezte a megtalált örökséget. (Itt érdemes megállni egy szóra: Johnny Cash elementáris erővel bíró hangján és Waylon Jennings eredeti vokálsávjain kívül alig maradt valami az eredeti felvételekből, például Dan Auerbach utólagos gitárszólamokkal támogatta meg a Spotlight című dalt, Marty Stuart mind a tizenegy szerzeményhez hozzátett valamit, John Carter Cash akusztikus és elektromos gitáron kísérte rég halott apját, kubai felesége, Ana Cristina Cash pedig háttérénekesnőként működött közre.) A Songwriter feszes és reprezentatív anyag, amelyben jól megfér egymással az önreflexív, könnyed nóta (Have You Ever Been To Little Rock?), a realista háborúellenes dal (Drive On) vagy a helyes arányérzékű létösszegzés (Like A Soldier). A befogadhatóság részben az okos szerkesztés javára írható, például a legrövidebb szövegből építkező Spotlight annyira őszintén és meghatóan beszél a szeretett elvesztéséről, hogy a vietnámi háború amerikai gyalogsági katonái előtt tisztelgő Drive On helikopterzúgásánál jobb váltást el sem tudnánk képzelni. Ez a finom váltakozás az album egészén végigvonul, így eszünk ágában sincs megkérdőjelezni a nagyon kellemes Well Alright, az altatódalszerű She Sang Sweet Baby James, a megható Poor Valley Girl vagy a szirupos I Love You Tonite létjogosultságát az albumon. Márpedig egyik-másik szöveg a reklámdalok szintjéhez áll közel, miközben olyan összetett akkordmenetekkel sem találkozunk, mint Glen Campbell Wichita Lineman című slágerében (ellenben az egyik-másik instrumentális részt kicsit soknak, túlságosan mainak érezni).

Nagyjából megunhatatlan a lemez, sokadik hallgatásra is, még akkor is, ha a rajta szereplő dalok közül hármat (Sing It Pretty Sue, Drive On, Like A Soldier) az Egyesült Államok nemzeti kincse már korábban vagy később előadott. „Jártál már valaha Little Rockban?” – kérdezi az album közepén Cash az Arkansas-himnuszában, amelyben déli „szülőállama” szép és kecses nőiről, a fenyőerdőkről, a rizs- és gyapotföldekről énekel. Ha csak fél füllel hallgatunk ebben a fél órában, akkor is velünk maradnak az eltalált dallamok, a fülbemászó refrének és leginkább: az előadó Isten-hangja.