Racionalitás és illúzió

A közel 150 művet felvonulató tárlat a pozsonyi Milan Dobeš Múzeum, az intézménnyel szoros kapcsolatban álló képzőművész, gyűjtő és kurátor, Getulio Alviani, valamint több szlovák magángyűjtő együttműködésével jött létre. A válogatás anyagának zöme részenként már látható volt a múzeumban az elmúlt öt évben rendezett, az intézmény profiljából adódóan a konstruktivista irányzatok képviselőinek szentelt egyéni és kollektív kiállításokon.

A kollekció első része Sonia Delaunay, Josef Albers, Max Bill, Lucio Fontana, Michel Seuphor és Victor Vasarely, vagyis a geometrikus absztrakció klasszikusainak alkotásait mutatja be. Ezt követi az Alviani által a háború sújtotta Vukovár múzeuma szamára összeállított, huszonkét neves nonfiguratív képzőművész munkáit tartalmazó gyűjtemény, végül pedig tizenegy közép-európai alkotó, köztük Bak Imre, Hugo Demartini és Milan Dobeš művei képezik a tárlat harmadik egységét.

Racionalitás, logika, objektivitás – enyhén általánosítva ezekkel a szavakkal jellemezhető a kiállított anyag. Maguk a művek azonban egyáltalán nem egysíkúak vagy sematikusak, a személytelen kézjegy és a leredukált formanyelvi lehetőségek ellenére jól megkülönböztethető az egyes alkotók specifikus kifejezésmódja. Vasarely stílusát nyilván mindenki ismeri, de ugyanilyen könnyen azonosíthatóak Fontana perforált vásznai, Kenneth Snelson rácsos konstrukciói vagy Dobeš optikus és kinetikus objektjei. A felismerő képesség egyébként is jól jöhet, mert a látottakban való zavartalan és elfogulatlan elmélyülés érdekében Alviani közismerten ódzkodik a szerzők és címek feltüntetésétől. A nézőt sorozatosan optikai csalódások érik, gyakori az illuzionizmus, a megtévesztő látószögek, a szigorú, tömör komponáláshoz olykor játékosság és kuriózum társul. A raszterszerű, gépies ábrázolásmód és a kimért, egzakt alakzatok azonban többnyire a hűvös ésszerűség és perfekcionizmus ambivalens benyomását keltik. Ami ezekből a művekből feltűnően hiányzik, az a mai művészetben nélkülözhetetlen irónia, és talán éppen a mindennapok pop artján szocializált ironikus szemléletmódunk az, mely miatt már nem tudjuk őket úgy befogadni, miként azt alkotóik eredetileg elvárták volna. A neokonstruktivizmustól ugyanis elvonatkoztathatatlan az utópikus szellem, a haladásba, a fejlődésbe és a művészet ezen belül kiemelt szerepébe vetett vallásos hit, melyet elődeitől, a klasszikus avantgárd prófétáitól, Mondriantól, Alberstól, a szovjet konstruktivistáktól és a Bauhaustól örökölt. A hatvanas években a szocialista realizmus lelohadása után számos, régiónkban alkotó művész is ezt az utat választotta: újra felfedezték maguknak Kassákot és az aktivistákat, Stazewskit, Strzeminskit, vagy éppen a két vilagháború közti pozsonyi Iparművészeti Iskola progresszív működésére hivatkozhattak. A neokonstruktivizmus – felmenőihez hasonlóan – egy nemzetközi „hívő” mozgalom volt, kicsit dogmatikus, kicsit ezoterikus, számos csoportosulással és számos központtal a világ különböző pontjain. (Ezért is hibás a kiállítás címe, a 22-es névsorban szereplő Snelson, Anuszkiewicz vagy Cruz-Diez ugyanis nem európaiak, és az irányzat sem tekinthető kizárólagosan európainak. Az európaiak közé azonban még bekerülhetett volna például Bridget Riley vagy Fajó János.) Sokakat bizonyára ma sem, esetleg ma még kevésbé érint meg az absztrakt alakzatokban kinyilatkoztatott univerzális igazság, és csak nehezen képzelhető el egy színek és formák hatására bekövetkező világméretű, össztársadalmi fordulat. Visszanézve talán a legkülönösebbnek az tűnik, hogy mindebben a képzőművészet leggyakorlatiasabb, többnyire sokoldalúan képzett gondolkodói hittek, akik olyan, türelmet és józanságot igénylő területeken is rendhagyót alkottak, mint az építészet vagy az iparművészet. Világmegváltó reményeik nem igazolódtak be, a vizuális kultúra terén gyakorolt újításaik ehelyett a magasztos eszméket és az irracionalitást levetve az alkalmazott grafikában, a formatervezésben és a reklámban érvényesültek. A tudományos alapú, „egzakt” művészetet jelenleg az absztrakt festészet helyett inkább a data-art vagy a bio-art képviseli, a nonfigurativitásban ma a konstruktivizmusnál az amerikai minimalizmus számít szalonképesebbnek, és egyenesen meglepő, hogy a Turner-díj minap kihirdetett győztese egy absztrakt festőnő. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a konstruktivizmus forradalmi látásmódja és az op-art rafinált eszköztára nélkül egy egészen másként megjelenő tárgyi világ venne bennünket körül, és végül is megvalósult az utópia egy része, az absztrakt formanyelv hétköznapi valóságunk egyik meghatározó elemévé vált.