„Ferenc pápa is nevetne egy kicsit a filmünkön!”

A televíziós sorozatok és rövidfilmek szereplőjeként is ismert Margherita Vicario olasz popzenész- és -előadó első rendezése, a Gloria! című film Velence közelében, az 1800-as évek elején játszódik.

A szegényes Sant’Ignazio vallási intézet árvái életük látogatására készülnek: a frissen megválasztott VII. Piusz pápa felkeresi őket, nekik pedig meg kell mutatniuk, hogy „Velencében az emberek még mindig képesek csodálatos dolgokra.” Ezt pedig mi sem szolgálhatná jobban, minthogy előadják a szigorú és autoriter Perlina kápolnamester legújabb szerzeményét – csakhogy az idős atya képtelen megírni az ünnepi művet, így a lányoknak kell segíteniük az új zenemű létrehozásában.

A Gloria! egy női rendező debütálása, amely – a vége főcím előtti magyarázat szerint – a „nagy női zeneszerzőknek állít emléket, akik, mint a lepréselt virág, megbújnak a történelem nagy könyvének lapjain”. Mit gondol, húsz éve létrejöhetett volna egy ilyen vállaltan női film, női direktorral, női forgatókönyvíróval és szinte kizárólag női főszereplőkkel a férfiak dominálta olasz filmiparban?

Egyből helyben vagyunk: a nagy kérdéssel indított! Azt mondanám, hogy Olaszországban még mindig a férfiak uralják az iparágat, de valami kezd megváltozni. Több rendezőnk, több írónk, több női főszereplőnk, vagyis összefoglalva, több nő van a részleg vezető pozícióiban. Ezért részben a különböző, nagy nyilvánosságot kapott ügyek, például a #metoo mozgalom felel, amit nagyon helyesnek tartok. És még valami: nőként manapság nagyobb esélyed van a támogatásra! Tehát, egyfajta trendről beszélünk. Ez kicsit el is szomorít, mert néha úgy érezni, minta a producereknek vagy a döntőbizottságoknak nem is lenne őszinte igényük arra, hogy meghallgassanak egy női hangot. De mivel most már tényleg a muszáj kategóriába esik, mégis csak megteszik.

Hogy vélekednek erről a férfi rendezők vagy producerek?

Azt mondanám, hogy az én generációmból származó férfiak kissé frusztráltak emiatt, mert Olaszországban nagyon nehéz nagyjátékfilmes rendezőként debütálni. Eddig az volt a jellemző, hogy körülbelül negyvenévesen jöttek ki az elsőfilmek, de ez talán most átalakulni látszik. Ezzel szemben a Gloria! rendezője, Margherita Vicario például harminchat éves volt, amikor a filmünket bemutatták a Berlinálén. Nő vagyok, megértem, hogy milyen nehéz a zenében és a filmművészetben érvényesülni, ami két nagyon hasonló szakterület. Örülök, hogy a pályakezdés a megszokottnál valamivel korábbra tevődik és egyre nagyobb szerepet kapnak a nők, még akkor is, ha érzékelem a rendszer működésének képmutatását.

Mennyi idő alatt készült el a Gloria!, amely a 74. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon történt sikeres bemutatkozás után két hónappal, idén áprilisban került az olasz mozikba?

A Gloria! első változatán 2020-ban kezdtünk el dolgozni, tehát négy évünkbe telt, hogy elkészítsük magát a filmet. Két évig tartott az írás, majd jött a finanszírozás időszaka, a támogatásra várás, és csak ezután kezdődhetett a gyártás. Mindent összevetve azt mondhatnám, hogy Margherita szerencsés volt, mert talált egy csodálatos producert. Egy olyan filmproducert, amely egyáltalán nem terem minden fán. Jelentős fegyvertény, hogy egy olyan szakemberről beszélünk, aki kimondottan szorgalmazza és segíti a női rendezők debütálását; most is számos női rendezővel dolgozik együtt. Margherita már ismert popénekesnőnek számított Olaszországban, ez pedig vitathatatlanul segítette a film ügyét. Már csak azért is, mert ismeretlenként vagy filmes tanulmányok nélkül nehéz megtalálni a megfelelő produkciós céget, felhajtani a támogatókat és boldogulni a piacon. A Rai Cinema és a producerek számára az első perctől nagyon izgalmas volt, hogy egy konkrét témával állt elő: egy kosztümös dráma/musicallel, ami hibrid abban az értelemben, hogy modern zenét alkalmaz. Sajnos, ha nagyon intellektuális alkotógárdáról van szó, elég gyakran nehéz kézzelfogható sikert elérnie a művészfilmeknek. A miénkkel kapcsolatban úgy gondolkodtunk, hogy nagy közönségnek szánjuk, és nagyon jó látni, hogy sokaknak tetszik; rengeteg idősebb vagy idős ember szerette meg, de akadnak fiatalok is, akiket megragadott.

Ismerte a rendezőt már korábbról?

Nem, csupán énekesnőként ismertem. Mindig is sok zenét hallgattam, magam is zongorázom. De nem, nem ismertem személyesen, a producer kötött össze minket.

És végül közösen írták meg a forgatókönyvet!

Igen, társszerzőként működtünk közre…

Milyen volt a közös munka?

Margherita nagyon vicces rendező, akivel öröm volt együtt dolgozni. Hol is kezdjem? Ez az első rendezése. Nem végzett filmiskolát, nem járt kreatív írásképzésekre, előadóművészként pedig zenét szerez, holott nem tanult zeneszerzést sem, mégis pompás dolgokat alkot. Olyan, mintha egy született tehetség lenne. Szűkszavú, következetes szerző. Nekem például azt mondta: „ismered a szabályokat, szeretnék néhány ilyen jelenetet, meg ilyen karaktert!” Nyitott, egyenrangú és kiegyensúlyozott volt a munkakapcsolatunk. Már a kezdetektől fogva benne volt a zene a történetben, Margherita számára a zongora valamiféle létszükséglet. A forgatókönyvvel párhuzamosan írta a zenét, ami azért vicces, mert a zeneszerzés vagy zeneválasztás általában a forgatás után jön. Ebben az esetben azonban a zene volt a főszereplő. Akár úgy is fogalmazhatnék: a zene volt az indíték, amiért nekiveselkedtünk a filmkészítésnek.

Vicario dalait jelenleg havonta 150 ezren hallgatják a Spotifyon, de akad nyolc olyan slágere, amelynek a videóklipjét már több mint egymillió néző/hallgató tekintette meg a YouTube-on. Hogyan dolgoztak együtt: meghatározott időközönként találkoztak vagy az énekesnő üzeneteket, hang- vagy videófájlokat küldött?

A pandémia alatt kezdtünk együtt dolgozni, szóval néhányszor találkoztunk, aztán Olaszország, majd a világ minden állama, lehúzta a rolót néhány hónapra. Margherita akkoriban Rómában tartózkodott, én pedig oda-vissza jártam Rómából a szülővárosomba, így egy ponton túl már sokat telefonáltunk a Zoom segítségével. És igen, rengeteg dolgot küldött: sok vokált, üzenetet és ötletet. Folyamatosan áramlottak a gondolatok. Aztán egy időre feloldották a lezárásokat, így már találkozhattunk.

A CineFest közönségének már elárulta: bár a Gloria! valós eseményeken alapul, a filmbeli karakterek mégis kitaláltak.
A kápolnamester a cseh Miloš Forman Amadeus című Oscar-díjas mesterművében látott Salieri-féle karakter, a némának hitt Teresa pedig kicsit olyan, mint egy hús-vér Csipkerózsika.

Mire törekedett a karakterábrázolásban?

Amikor a káplán, Perlina szerepére gondoltunk, még nem tudtuk, hogy az a bizonyos színész fogja megkapni a szerepet, aki végül életre keltette a filmben. Nem akartunk csak úgy felskiccelni egy antagonistát, inkább arra törekedtünk, hogy egy sok árnyalattal megrajzolt figurát teremtsünk. Sokat gondolkoztunk azon, hogy milyen lehet az a keresztényi figura, aki már nem tud komponálni, vagy esetleg a patriarchális társadalmon belül van, rendelkezik is hatalommal, de már nem igazán tudja kézben tartani a dolgokat. Számoltunk azzal is, hogy van egy kétértelmű kapcsolata egy férfi énekessel, tele van haraggal és frusztrációval. Aztán jött Paolo Rossi, aki elég ismert színész és komikus Olaszországban, majd sok új részletet, finom árnyalatokat adott Perlina szerepéhez. Nagyon örülök, hogy elolvasta a forgatókönyvet, megértette, és gazdagabbá tette. Ami pedig a lányokat illeti, nagy öröm volt kitalálni és megírni őket. Amikor Margherita a szereplőket kereste, a fiatal generáció tagjai között kellett szétnéznie. Carlotta Gamba, aki Luciát játssza, abban az időben, 2021-ben kezdett el filmeket forgatni, így teljesen ismeretlen volt. Én is csak egy független filmben láttam, de egyből úgy gondoltam, hogy mivel nagyszerű alakítást nyújtott, Margheritának meg kell néznie az egyik szerepre. Mindegyik fiatal színésznő ragyogó volt, közülük néhányan most forgattak először filmet. A női főszereplőt alakító Galatea Bellugi például félig olasz, félig francia. Ez a Párizsban született, a forgatás idején huszonhárom-huszonnégy éves színésznő éppen ezért képes volt olyan beszédmódot adni a főszereplőnek, ami kicsit furcsának tűnik. Szeretem azt hinni, hogy mind az öt lánynak vannak sajátos tulajdonságai, amelyek különlegessé teszik őket.

Margherita Vicario nemcsak népszerű popsztár, hanem feltörekvő színésznő is, akinek Woody Allen adta az első lehetőséget a Rómának szeretettel című filmjében. Szóba került, hogy ne csak rendezőként, társ­forgató­könyvíróként és zeneszerzőként, hanem esetleg szereplőként is közreműködjék ebben a „szerelemmunkában”?

Kezdetben el akarta játszani a főszerepet, kész megszállottja lett, de végül le kellett mondania erről az álmáról, mert a rendezés mellett nem lett volna rá kapacitása. Sokat beszéltünk arról, hogy vágyik arra, hogy színésznőként is érvényesüljön.

Olaszország lakosságának 73,9 százaléka vallja magát római katolikusnak. Hogyan fogadták ezt a kicsit antiklerikális filmet az istenfélő olaszok? És mi a helyzet az egyházi sajtóval?

Oké-oké, jó a kérdés, mert ez tényleg érdekes. Úgy tudnám érzékeltetni a véleményüket, hogy nem voltak a film ellen, többnyire egy elfogadható, vicces és örömteli alkotásnak látták. Valós tény, hogy a női alkotók neve jobbára nem maradt fenn a 19–20. századig, ez még abszolút átmegy az egyház szűrőjén, de például a templomi pedofíliáról nagyon nehéz vagy szinte lehetetlen filmet csinálni. A miénk érint néhány kényes témát, de mindezt olyan élettel, humorral teszi, ami nem zavarja az egyházat.

Wim Wenders német rendező dokumentumfilmet forgatott Ferenc pápáról, aki időről időre találkozik filmalkotókkal is. Mit gondol, ha megtekintené, hogyan fogadná a Gloria! című filmet a humoráról, iróniájáról híres egyházfő?

Magam is úgy gondolom, hogy Ferenc pápának valóban jó humora van. Néha valóban önironikus, így remélem, hogy nevetne a filmünkön. Igen, ahogy kimondom, egyre inkább hiszem: a pápa nevetne egy kicsit a filmen. Felismerné, hogy van benne igazság, de nehéz megállapítani, hogy a katolikus elöljárók vagy a katolikus sajtó képviselői miként reagálnak bizonyos dolgokra.

Elégedett azokkal a mozijegy-eladási adatokkal, amelyeket a Gloria! mintegy kétszázötven olasz­országi vetítőhelyen produkált?

Igen, azok vagyunk; az előző tél átkozottul pocsék volt az összes olasz film számára. A Gloria! megtett minden magától telhetőt, de természetesen a nézettségét össze sem lehet hasonlítani a Marvel-filmek vagy a Pixar-animációk iránti lelkesültséggel. Már nem hozzuk azokat a nézőszámokat, amelyeket a világjárvány előtt produkáltunk. Nem tudom, hogy Magyarországon is így van-e, de a pandémia után az emberek már nem igazán járnak moziba a hazai filmtermésért. Margherita popsztár, így az egész rajongótábora elment moziba, ami biztosan segített valamit. A film végül egyébként is valamelyik streamingplatformon fog kikötni, hiszen ez a trend.

 
Nem volt kérdés, hogy a hibrid zene egyik modern alapja például tradicionális pop vagy klasszikus rock ’n’ roll legyen a rendező saját, zongoraalapú szerzeményei helyett?

Nem, mert Margherita a saját zenéjével akarta kifejezni magát. Felmerült, hogy Teresa elkezdhetne improvizálni egy dalt, például akkor, amikor zongorázik és próbálja megérteni, hogy miként rakja össze a hangokat, de végül ezt az ötletet elvetettük.

Mindig biztosak voltak a címben?

Abszolút, már a kezdetektől. Miért, félrevezetőnek találja vagy könnyen el lehet menni mellette?

Felkiáltójellel a végén? Ne vicceljen!

Azt szerettük volna nyomatékkal aláhúzni, hogy a barokk zene koráról beszélünk, amikor valami olyan fontos dolog megy végbe, ami felkiáltójelet érdemel. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy nem csak erről beszélünk, hanem összekeverjük a valóságot a fikcióval is.

A felhők fölött három méterrel című, nagy nézettségű, a Netflix által forgalmazott olasz sorozat egyik forgatókönyvírójaként rob­bant be 2020-ban. Mit jelent önnek az írás?

Nagyon fiatal korom óta írok, de elég későn jöttem rá, hogy forgatókönyvíró akarok lenni, ezért előtte újságírással is foglalkoztam, voltam copywriter, de verseket és novellákat is publikáltam. Még rendező is akartam lenni. Miután eldöntöttem, hogy elvégzem a Centro Sperimentale di Cinematografia elnevezésű filmiskolát, végül a forgatókönyvíró szakon kötöttem ki. Az írással sokkal jobban és pontosabban tudom kifejezni magamat, mint szóban. Szeretem az irodalmat, szeretek olvasni. Az írás számomra olyasvalami, ami a rendszerben gondolkodásra sarkall. Ha így tetszik, az írás egyfajta világlátást ad. Szóval, forgatókönyveket írok, örömmel végzem a munkát, de próbálok lépni egy nagyot: most dolgozok a rendezői debütfilmemen. A tervet és a szöveget beválogatták a Biennale College Cinema képzésre, a velencei filmfesztivál szervezésében megvalósuló workshopra. Nagyon örülök, még akkor is, ha a kis költségvetés jelentősen megköti a kezemet. Jövőre készül el a filmem, és Velencében lesz a bemutatója.

Segít a boldogulásban, hogy korábban már rendezett egy Foo Fighters-dokumentumfilmet (We Are the Thousand: L’incre­dibile storia di Rockin’1000)?

Ez egy zenés film volt, amelynek az alapját a Foo Fighters előtt tisztelgő bulink jelentette. A nagy megmozdulást követően az amerikai rockbanda valóban eljött a mi kis városunkba, Cesenába fellépni. Ebből készítettem filmet, és ennek köszönhető, hogy az egyik producer beajánlott Margheritának, mert látta és szerette a doksimat. Szóval, igen, beindította a karrieremet!