Van, amibe mégsem kell beletörődni, mutat rá Hajdu Szabolcs párkapcsolati trilógiájának harmadik filmje

A három férfit szoros baráti kötelék fűzi, most, párjaikkal együtt egyikük lakásán találkoznak. Bár hármójuk közül mindenki máshova érkezett meg az életben, barátságukhoz ragaszkodnak – annál is inkább, hogy a találkozó apropója barátjuk halála, az ő temetését követően találkoznak. S míg a levegőben ott a gyász érzése, a párok életében lassanként felszínre kerül mindaz, ami az elmúlt évek során felgyülemlett. Az elfojtott harag, az indulatok, a tehetetlenség, és főképp: az érzés, hogy talán mégsem kellene beletörődni.

Hajdu Szabolcs párkapcsolati trilógiájának harmadik része, csakúgy, mint az előző kettő, az Ernelláék Farkaséknál (2016) és a Kálmán-nap (2023), úgy hat, mintha színházat néznénk – csak ezt éppenséggel moziban tesszük. Nem csoda, hiszen mindhárom történet színdarabként jött létre, az Egy százalék indiánt lakásszínházi előadásként többek között a pozsonyi közönség is láthatta tavaly.

Bár a már ismert színészek tűnnek fel, három különböző társaság találkozását, három különböző helyzetet követünk végig a trilógiai filmjeiben. Hajdu Szabolcs egyre súlyosbodó párkapcsolati nehézségeken kalauzolja végig a nézőt, ennek kicsúcsosodása az Egy százalék indián. A férfiak és nők között felvillanó viszályok, elfojtott indulatok érezhetően a mélyről törnek elő, a kapcsolat olyan rétegeiből, amelyekhez úgy egyébként, a mindennapi élet keretei között nem ásnának le. Most azonban a társaságon belüli feszültségek felszínre hozzák őket.

A sorsok összesűrítve jelennek meg, mindegyik szereplő egy-egy karaktertípust jelenít meg. Egy kamaradarabot nézünk, testközelből figyeljük a konfliktusokat. Mit igényel tőlünk a történet nézőként? Elsősorban mély érdeklődést az emberi cselekedetek mögött megbúvó pszichológiai indítékok iránt. És az sem árt, ha van egy kis önkritikánk, arra az esetre, ha úgy éreznénk, görbe tükröt állít elénk a történet.

A színházi elemeken túl azonban kifejezetten filmes megoldásokkal találkozunk. Az alkotást precízen megválasztott esztétikai elvek irányítják, melyek közül a fekete-fehér képi világ a leginkább szembetűnő. Csakúgy, mint a trilógia első két része, ezúttal is egyetlen lakás belterében játszódik a cselekmény, a kamera hol az egész társaságon, hol a párokon időzik, fókuszában gyakran egy-egy szereplő gesztusai állnak. Miről árulkodnak az ujjak, melyek a jeggyűrűvel babrálnak? Egy-egy öntudatlan mozdulatsor olykor többet árul el a szereplőről, mint saját szavai.

Színházi előéletük ellenére a karakterek nem hatnak teátrálisan. Jól áll a témának ez a kiegyensúlyozott színészi visszafogottság, Az előzményeit ismerhetjük: Hajdu Szabolcs mindhárom filmben játszik, csakúgy, mint Szabó Domokos, Gelányi Imre a Kálmán-napban tűnt fel, ahonnan Tóth Orsolyát is ismerhetjük, Tankó Erika pedig az Ernelláékban játszott. Hozzájuk csatlakozott Pető Kata, akinek karakterével kezdődik és zárul is a történet.

Mi pedig mindvégig a Pető Kata által megszemélyesített karakter dilemmáján őrlődünk: mit lehet tenni a bántásokkal, elfojtott sérelmekkel terhes múlttal? Hogyan lehet ebből továbblépni, amikor az ember ráeszmél, hogy ennek végérvényesen elérkezett az ideje? Nos, a történet rengeteg kérdést vet fel, anélkül, hogy pontot tenne a történet végére: az Egy százalék indián talányos, kifejezetten filmes megoldással ér véget.

Hajdu Szabolcs trilógiájának központi kérdése, hogy hogyan lehet izgalmasan ábrázolni a középosztályt. Hogyan lehet izgalmas az, ami voltaképpen nem az, vagy legalábbis, amire normál esetben szürke mindennapokként tekintünk? Míg a mainstream film jól megválasztott pillanatokat helyez egymás mellé, mikor történetet mesél, itt szinte egy az egyben kapjuk azt az időt, amelyet a karakterek önmaguk is megélnek. 82 perc alatt egy estét és egy reggelt, mely során precíz látleletet kapunk a sorsokról, melyek hol lazábban, hol szorosabban fűződnek össze.

Van valami megmagyarázhatatlan ebben férfiszövetségben. A három férfi között mélyek a szakadékok – egyikük egyetemi tanár, másikuk adósságokat halmozott fel, harmadikuk gyógyszerek teszteléséért kapott pénzből próbálja fenntartani magát –, mégis, a múl mindhármójuk számára felülírhatatlan. A gyász szent kötelékként erősíti meg ezt a szövetséget.

Márpedig párjaik szinte mindegyike erősen kétségbe vonná a barátság létjogosultságát. Mindegyik párkapcsolat a saját problémáival küszködik, melyek, bár másképpen konkretizálódnak, voltaképpen párhuzamosak. Kirajzolódnak a nők közötti viszonyok is, de ezek törékenyebbek, mint a férfiaké, szinte csak fragmentumaikat észleljük. Őket nem köti múltbeli kötelék, és nem is hajlandóak szövetségre lépni egymással, illetve ha tesznek is kísérletet erre, érezzük, hogy sosem bíznak majd meg maradéktalanul egymásban.

Mi a tét az Egy százalék indiánban? Nem a valósághűség kérdése érdekes itt, mint inkább az, hogy hogyan lehet művészi igényességgel, árnyalt pszichológiával készíteni egy filmet függetlenül a rendelkezésre (nem) álló anyagi forrásoktól (a film magyar állami támogatás nélkül jött létre, a költségvetés egy részét a Szlovák Audiovizuális Alap fedezte, hazai producere Prikler Mátyás). A trilógia filmjei közül egyértelműen ez a legsötétebb. A konfliktusok csúcsán vagyunk, a legdurvább viselkedésmintákkal itt szembesülünk. Az agresszió, a bántalmazás árnyékából nézve a Kálmán-nap intimitáshiánya szinte idillinek tűnik. És ha már intimitás: arról is szó van itt, csak éppen szennyesként kiteregetve. A film láttatni engedi azt, amit a kívülálló nem akar látni, és ami nem egy kiegyensúlyozott férfi-női pozícióból történik.

Hogyan lehet kezelni a hímsovinizmust? Legörbítjük a szánkat és másfelé nézünk, ahogy Niki (Tóth Orsi) teszi? Úgy teszünk, mintha nem látnánk? A macsó férfi egyfajta archetípusként van jelen a filmben, és nem csupán ott, ahol az első pillantásra egyértelmű. Csak éppen kevésbé látványosan, árnyaltabban jelennek meg a vonásai. Van, aki dolgozik rajta, hogy eltüntesse ezeket a vonásokat, és van, akinek sosem jutott eszébe, hogy máshogyan is lehetne. És van, aki tudja, hogy nem így kéne, mégsem tudja megváltoztatni a viselkedését. De mit csináljanak a nők? Várjanak?