Lelki sztriptíz az óvóhelyen

A Generácia Z egy fiatal nézőket megcélzó rendhagyó projekt, amelynek fő célja a tolerancia növelése a társadalomban. Az eddigi előadásokban foglalkoztak már a női szépségideál változásával, az álhírekkel, a másság elfogadásának fontosságával – csupa olyan témával, amelyre az alkotók szerint a színháznak reagálnia kell.

A Zombies három fiatal színész, Tadeáš Bolo, Jakub Švec és Makar Tikhomirov saját történeteiből és gondolataiból állt össze, vagyis ők írták a darabot, a színház dramaturg-ja, Terézia Hladká, valamint a rendező, Ján Šimko közreműködésével. Mindannyian más-más családi háttérrel rendelkeznek, különböző közegekből érkeztek, ezért egymástól is sokat tanultak az alkotófolyamat alatt, amelynek kezdetén heteken át csak beszélgettek. Amit a színpadon látunk, az egyfajta lelki sztriptíz, amihez komoly bátorság – ha úgy tetszik, férfias bátorság – kellett.

És itt rögtön álljunk is meg. Vajon kötelessége-e egy férfinak, hogy bátor legyen? Kimutathatja-e az érzelmeit? Szabad-e például sírnia? Nagyapáinkat még úgy nevelték, hogy nem szabad, és ők ezt a viselkedésmintát adták át fiaiknak. A férfi számára az élet minden szinten egy háború, ahol folyamatosan erősnek kell mutatkozni, és harcolni kell: az iskolában, a munkahelyi előrejutásért, a nőkért. A gyengébbet el kell tiporni, „kellő” agresszivitás nélkül lehetetlen boldogulni. De vajon érvényesek-e ma is ezek a patriarchális rendszeren alapuló szabályok?

A Z generáció és apáik, az úgynevezett boomerek véleménye csap össze a színpadon – a rendező saját bevallása szerint ez utóbbi csoportot képviseli, vagyis ő is vásárra viszi a bőrét ebben az előadásban.

Már a játéktér is rendkívül szokatlan. Nem a tágas, szépen felújított színházterembe lépünk be, hanem levonulunk a bunkerba. Szerintem sokan nem is sejtik, hogy a színház épülete alatt egy rendes, komoly óvóhely van – állítólag a legbiztonságosabb a környéken. Nemrég elkezdték használni előadáshelyszínként, ez már a harmadik ilyen kísérlet, és úgy tűnik, nagyon bejön a nézőknek, hiszen olyasmit ad hozzá az ott bemutatott darabokhoz, amit egyetlen díszlettervező sem képes létrehozni egy „normális” színpadon. Egyszerre nyomasztó és izgalmas a föld alatt ülni, betonoszlopok között, érdes, csiszolatlan környezetben, ahová a színház leszőnyegezett aulájából nyílik egy észrevétlen ajtó. Szóval még el sem kezdődik az előadás, máris megvan az alaphangulat: a bizonytalanság, a komfortzónánkból való kilépés, a hagyományos színházi közeg hiánya. Ilyen környezetben minden mondat és történés többlet-tartalmat kap. A monológok pedig tripla erővel hatnak.

Mert a közös jelenetek mellett mindhárom színésznek van néhány „önálló kinyilatkoztatása” is, szépen belesimítva a nagy egészbe. Néha egyedül vannak színen ilyenkor, néha a többiek asszisztálnak a fókuszba kerülő társuknak – villámkérdéseket tesznek fel, nemtetszésüket, vagy éppen egyetértésüket fejezik ki egy-egy gesztussal. Az egész egy nagyon finom, érzékeny, őszinte kitárulkozás, tele keserédes humorral, vagy éppen harsány humorral – ahogy a történet megkívánja. Hosszabb-rövidebb jelenetekből áll össze az előadás, amelynek végén több kérdéssel távozunk, mint amennyi válasszal, de ez így van jól, legalább van min gondolkodnunk napokon át. És garantálom, hogy mindent meg fognak érteni, nem kell félniük a szlovák nyelvtől. Elvégre, ha egy ukrán színész két év alatt tökéletesen meg tudta tanulni, önöknek sincs félnivalójuk.

Makar Tikhomirov a háború elől menekült hozzánk, ez az első szlovák nyelvű szerepe. Engem az ő története érintett meg leginkább, úgyhogy most ez következik. „Nem vagyok katona, semmi közöm a fegyverekhez. Az én édesapám hegedűművész, gyerekkoromban sem játszottam soha háborúsdit. Belekerültem egy megoldhatatlan helyzetbe. Ha egy nő a gyerekével menekül a háború elől, akkor azt teszi, amit kell, sőt, hős anyának tekinti őt a közösség. Ha egy férfi teszi ugyanezt, akkor áruló” – így kezdődik Makar monológja, amelyen nemcsak a hagyományos nemi sztereotípiák mutatkoznak meg, hanem egy csapásra világossá válik, hogy valami nagyon nincs rendben a társadalmunkban. Hogy a politikusok is olyasmit sulykolnak a férfiakba, ami már rég nem érvényes, mert lelki fejlődésünk mára meghaladta ezt, mert sokfélék vagyunk, mert nem minden fekete-fehér. És bár a legerősebbek vezetik a közösséget (várost, megyét, országot), nem biztos, hogy ők egyben a legokosabbak is.

Mindenkinek szívből ajánlom ezt az előadást. Ha Pozsonyban járnak és nem félnek a mélységektől, menjenek le a bunkerba – bármelyik betűvel jelzett generációhoz tartoznak is...