Egy láthatatlan hősnő igaz története - szlovák darab magyar főszereplővel

A fővárosi P. O. Hviezdoslav Színház harmadik éve az önkormányzat alá tartozik, azóta kortárs szerzőkkel íratnak Pozsonyhoz köthető darabokat, vagyis szó szerint veszik a városi színház fogalmát. Missziójuknak tekintik továbbá a fontos, ám elfeledett személyiségek bemutatását. Számunkra külön öröm, hogy az első két ilyen „életút-darabnak“ két magyar a főhőse – bár a második világháború előtti, háromnyelvű Prespork polgárait még nem igazán foglalkoztatta a nemzetiségi kérdés. 

De lehet-e egy muzeológusról épkézláb darabot írni? - merült fel a kérdés (nem csak) bennem. Mert hiszen mit csinál egy muzeológus? Adatokkal dolgozik, műtárgyak eredetét vizsgálja, tanít, tanulmányokat ír… 

A Hviezdoslav Színház csapata bravúrosan oldotta meg ezt a feladatot – a kommunisták hathatós segítségével. Ők ugyanis tettek róla, hogy Günther-Mayer Erzsébet élete bővelkedjék drámai fordulatokban. 

Csak 13 évesen tanult meg szlovákul, mégis egész életében a szlovák kulturális örökség kutatója és védelmezője volt. Német nemzetiségű jogász férjét 1949-ben ki akarták telepíteni három hónapos kisfiukkal együtt. Jobban jártak volna azzal, mert a férfit még abban az évben vád alá helyezték az amerikai nagykövetségen végzett tanácsadói munkája miatt, majd egy hét után a börtönben halálra kínozták vagy öngyilkosságba kergették – ez sosem derült ki. 

Erzsébettől elvették a pozsonyi lakásukat, tizenkét órája volt összepakolni és Betlérbe költözni kisfiával, Péterrel egy fűtés, áram és víz nélküli egykori gazdasági épületbe. 

Ő lett a gondnok, három év alatt rendbe tette az Andrássy-kastély leltárát, ezalatt a lőcsei múzeumot is segített létre hozni, és jó néhány más katasztrofális műemlék-épület megóvásában részt vett. Amikor az elvtársak rájöttek, hogy kevés a nívós szakember a képzőművészeti egyetemen, visszahívták tanítani Pozsonyba, ahol egy kis kollégiumi szobában nyomorgott kilenc évig Péterrel, a fiú tizenkilenc éves koráig. Soha semmilyen szakmai elismerést nem kapott, minimálbérért dolgozott. 

A történelem megismétli önmagát

Anna Grusková éveken át írta ezt a dokudrámát, beszélt Erzsébet- vagy, ahogy mindenki hívta, Lili Mayer – egykori tanítványaival, hivatalos és magánleveleket szerzett meg, sőt a betléri kastélyban is idegenvezetősködött egy ideig, hogy jobban megismerje a helyet, ahol főhőse dolgozott. Akkor még nem tudta, milyen aktuális lesz ez a darab, mire bemutatják, hogy a történelem megismétli önmagát, és újra veszélybe kerül az Andrássy-birtok, mert szúrni fogja a regnáló hatalom szemét a sok magyar vonatkozás…. 

A szilárd prekoncepciókkal rendelkező mai megmondóemberek ugyanis épp úgy nem tudnak mit kezdeni a kulturális evidenciákkal, mint anno az elvtársak. 

Mariana Luteránová rendezése a témához képest rendkívül mozgalmas, tele van finom kreatív megoldásokkal, háttérvetítéssel, megindító jelenetekkel. Gyakran pont a szikár tényszerűség váltja ki a legmélyebb érzelmeket a nézőből – egy-egy dokumentum felolvasása, az emberi sorsokat meghatározó hivatalos klisék, a sorok mögött lapuló fölényes önkény, a szereplők reakciói, az elharapott mondatok, óvatos gesztusokkal kifejezett érzelmek. Mindezekből kirajzolódik egy tehetséges, elhivatott nő alakja, aki a művészetbe menekült a szürke és reménytelen hétköznapok elől, sőt, feláldozta a magánéletét a kultúra oltárán. És látjuk eltűnni azt a világot, amelyet ma békebelinek szokás nevezni.

Varga Anikó vissza tudja adni Lili Mayer finom humorát

Talán nem túlzás, hogy Varga Anikó élete egyik legjobb színpadi alakítását nyújtja A pozsonyi szív (Bratislavské srdce) főszerepében. A szemünk előtt növeszt páncélt a külvilággal dacolva, mindeközben a kiszolgáltatottságot, sebezhetőséget is érzékelteti. Pontosan látja, mi történik vele, de nem hajlandó behódolni. Az egyre rosszabb helyzetekben is keresi a pozitívumot, és legtöbbször meg is találja. (Amikor a Betlérbe tartó vonaton – jobban mondva marhavagonban – kisfiának magyarul énekli a Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat… kezdetű dalt, amit csak mi, magyarok értünk a nézőtéren, a mellettem ülő szlovák kolléganő megkérdezte, mi a baj, miért törölgetem a szemem). De Varga Anikó vissza tudja adni Lili Mayer finom humorát és bámulatra méltó intelligenciáját is. 

Az eddigiek alapján furcsának tűnhet, de gyakran elmosolyodunk, mert vannak hátborzongatóan vicces helyzetek, amelyeken csak nevetni lehet. És amelyek ráadásul kis hazánk jelenlegi kultúrpolitikáját is jellemzik. Ez már nem az írónő érdeme, hanem annak bizonyítéka, hogy nincs új a nap alatt. Vagy ahogyan azt az előadásban szintén szereplő Henrieta Mičkovicová édesanyja mondta volt: 

Szlovákia a soha véget nem érő kezdetek országa. 

A színésznő ezt a premier előtti sajtótájékoztatón árulta el, ahol kiderült, hogy az egész stáb alaposan beleásta magát a témába, Lili Mayer személyisége mindenkit megbabonázott. A főszereplő fiát (kiválóan) játszó Peter Kadlečík szerint: ha mindenki olyan lelkiismeretesen, odaadóan végezné a munkáját, ahogy Günther-Mayer Erzsébet tette, nem itt tartana az ország. És nagyon fontos, hogy értékelni tudjuk mások munkáját. 

Az előadás ráadásul zenés, ami már-már nonszensznek tűnhet, de ez is működik. 

A Paper Moon Trio zenész-énekesnői (ukule, hegedű, gitár) a harmincas évek kupléit búgják, itt-ott játszanak is az előadásban, a színészek közül Alexander Maďar itt-ott basszusgitárt ragad, és meglehet, hogy ez a lazaság szintén a váratlan helyzetekhez való alkalmazkodás fontosságát hivatott hangsúlyozni. A Lili életét kutató újságírónőt Kristína Tormová játssza, aki eredetileg dramaturgiát tanult, aztán sok minden volt (blogger, műsorvezető, író, vállalkozó) mielőtt színpadra lépett volna.

Szlovák darab egy magyar kitelepítettről

Ne ijessze el önöket, hogy A pozsonyi szív szlovák nyelven született. Mindent meg fognak érteni. Gondoljanak arra, hogy a 13 éves Lili Mayer sem rettent meg attól, hogy a magyar és a német mellett egy új nyelvet kell elsajátítania. Megható és felrázó ez az előadás. Dicséretes továbbá, hogy a Hviezdoslav Színház nem fél a kortárs, frissiben készült daraboktól. Valami ilyesmit kellene csinálnia két hazai magyar kőszínházunknak is, legalább évadonként egyszer. Tudtommal a 2019-ben Kassán bemutatott, Malina Hedvigről szóló Ma már nem mész sehová volt az első fecske, Forgács Miklós tollából, Czajlik József rendezésében. 

Szóval köszönöm a szlovák alkotócsapatnak, hogy egy kiváló hazai magyar színésznő főszereplésével színpadra vitték ezt a megindító darabot a helytállásról, kurázsiról és az önmagát ismétlő történelemről, gondolkodásra késztetve a közönséget ezekben a kaotikus időkben.