„...önmagam nyújtom felétek”

Simonyi Lajos mellszobra – Magyar György alkotásaA szerző felvétele „Igazolni sorsotokat, önmagam nyújtom felétek” – idézte Vas Ottó Szécsi Margit Simonyira is vonatkoztatható sorait. „Csodálatossá formált az élet, az én nagyuram, és fölvette a sors a faragó fejszét.”

Danis Ferencnek, a Honti Múzeum első igazgatójának, a Honti Múzeum és Galéria Baráti Köre elnökének előadása bizonyította, mennyire érvényesek ezek a szavak Simonyi életére. Reneszánsz embernek nevezte Simonyi Lajost, akinek „művészetét sok múzsa éltette, belengte a szépség új igazsága, az érthető, realisztikus alkotás vágya”. 1982-ben hasnyálmirigy-gyulladása lett, s környezetében nemsokára meghal egy ismerőse ebben a betegségben. Ezt követően, talán halálfélelemből, több mint hatszáz gépelt oldalon megszületnek vallomásai: ez azonban „nem önéletrajz, de kép a fejlődéséről, a fordulópontokról”. Ebből a hatalmas anyagból szemezgetett Danis Ferenc, mintegy „beszélgető partnerként” elevenítve meg a művész életének Ipoly menti időszakát.

Simonyi még a monarchia idején nyert felvételt az „esztergomi főreálba”, s bár ő addig nem is hallott erről az iskoláról, örült, hogy nem „holt nyelvekkel”, hanem a reáltárgyak mellett rajzolással foglalkozhat. „Elmész műasztalosnak?” – kérdezte idősebb Simonyi Lajos a fiát, mikor Csehszlovákia megalakulása után dönteni kellett további sorsáról, de a fiú inkább egy nagyoroszi cukor- és dohánycsempész segítségével átkelt a zöldhatáron a gyerki Ipoly-gázlónál, és Esztergomban folytatta tanulmányait. A középiskolásként tanárairól készített karikatúrákat, később, tanárként pedig gyerekportrékat rajzolt. Tájképskiccelés közben csendőrök zaklatták, mert a határ tíz kilométeres körzetében tilos és gyanús volt a rajzolás. Apját sem hagyták békén, miért jár a fia magyarországi iskolába, hiába magyarázták, hogy az iskola a régi, csak a határok változtak. A budapesti képzőművészeti főiskoláról elutasították, Prágába viszont fölvették az építészeti karra, a német egyetemre (hiszen se csehül, se szlovákul nem tudott). Egy hónapra rá apja meghalt. Következett a nyomor, a nélkülözés időszaka.

Simonyi két szemeszter után otthagyta a főiskolát, és Kárpátaljára került katonai szolgálatra. Hazatérte után, 1928-tól 1932-ig Ipolynyéken volt segédtanító, „s ezzel az Ipoly menti élete megszakadt.” A sorscsapások viszont végigkísérték életét, felesége idegösszeroppanást kapott, és fiatalon meghalt. A világháború után Simonyi a kitelepítési bizottság tagja, festett is ilyen témájú képeket. Később több helyen – Naszvadon, Udvardon, Kürtön, Tardoskedden – tanító és igazgató, majd nyugdíjba vonulásáig Nyitrán főiskolai tanár. Idős korában gyakran visszajár Ipolyságra „megmártózni a szülőföld szépségében”. Danis Ferenc megemlítette egy neves politikusunkat is, aki a mester Juliska című képét szerette volna megvenni. A rajzon látható nyolcéves kislány a nagymamája volt.

Tipary László helytörténész és többszörös múzeumalapító először bemutatta Horvátit, mely ma már Tompa része, majd szót ejtett egy bizonyos Schneider Vilma kisasszonyról, akinek apja állomásfőnök volt, és gyakran váltogatta szolgálati helyét a monarchia területén. Vilma kisasszony a Bécs–Budapest vonalon gyakran utazó Sissivel, Ferenc József császár feleségével is megismerkedett. A papa erdélyi szolgálata alatt a Groza család nevelőnője, s a kis Petrut is tanítgatta. Tipary László szerint Vilma asszony nevelésének is köszönhető, hogy a későbbi román miniszterelnök a romániai magyaroknak megadta az autonómiát. Ez a polgári körülményekhez szokott fiatal nő Horvátiba került, és férjhez ment a helyi tanítóhoz, id. Simonyi Lajoshoz, szült neki 11 gyereket (egy fiatalon meghalt), s a végsőkig kitartott a vályog iskolához hozzáépített nyomorúságos tanítólakásban. A festőművész Lajos második gyerekük volt, a fiúk közül a legidősebb.

Simonyi esztergomi diákévei alatt feladatul kapja, hogy segítsen kiállítása megtervezésében Tipary Dezsőnek, az akkor már neves festőművésznek. A suhanc korábban még nem is látott olajképeket. „Hogy hívnak?” – kérdezte a kiskamasztól. „Simonyi Lajosnak” – válaszolta a fiú. „Hát akkor szervusz, én is Horvátiban születtem” – köszöntötte Tipary Dezső. A festő vallomásában kicsit módosul a történet. „Akkor szervusz, apád tanított meg engem tanítani” – mondta e verzió szerint az előadó Tipary László Dezső nevű nagybácsija, akinek élete és munkássága még ma is széles körben ismert.

Simonyi Tipary Lászlónak ajánlotta föl, hogy képeit egy leendő horváti galériának ajándékozza. Tipary erejét meghaladónak látta a feladatot, ezért Ipolyságra irányította az idős mestert, ahol kaptak a lehetőségen, és a több mint 200 kép alapja lett az 1992-ben alapított galériának, mely a festő halála után felvette a Simonyi Lajos Galéria nevet.

Kocsis Ernő festőművész ’59-ben, zsitvabesenyői tanítóskodása idején az egyik családnál felfigyelt egy festményre, melyről kiderült, Simonyi Lajos festette. Kocsis ekkor hallotta először ezt a nevet, személyesen pedig főiskolás korában találkozott először Simonyival. „Mikor meglátta kezemben a telerajzolt rajzblokkomat, egészen magánkívül volt. »Magának már nincs mit tanulnia – mondta Lajos bácsi –, de azért...«, és már kezdte is kritizálni a rajzaimat” – emlékezett vissza a festő. „Menjünk ki az utcára, keressünk témát. Körülöttünk van az élet. Ez a téma” – mindig ezt mondogatta.

Ďuriš Ágnes, a Párkányi Városi Galéria vezetője a művész párkányi működését ismertette. Simonyi – a helyi művészeti népiskola képzőművész osztályának megalapítója, tíz éven át a Párkányi Képzőművész Kör tevékeny tagja – nyugdíjasként érkezett a városba. 1928-ban már kiállított, de a szakma csak a hetvenes években kezdte elismerni, talán azért is, mert Simonyi számára az érvényesülés soha nem volt igazán fontos. Ďuriš Ágnes diákként egy Simonyi-kiállítás emlékkönyvét barátnőivel Charley angyalaiként írta alá, s ezért parancsba kapták, menjenek el megkövetni a mestert, aki lakásában magántárlatot rendezett a lányoknak. „A derű méltó Lajos bácsi emlékéhez” – mondta.

A konferencián részleteket vetítettek Vank Ernő és Himmler György Simonyiról készült dokumentumfilmjéből, és a köztemetőben megkoszorúzták a festő síremlékét. Az emlékkiállítás megtekintése után pedig leleplezték a mester emléktábláját.