Meghatódva és a további alkotómunkára gondolva

Pozsony. Tegnap Csáky Pál miniszter-elnökhelyettes a szlovákiai magyar művészeti és tudományos élet jeles egyéniségei közül Mayer Juditnak, Dénes Györgynek, Janda Ivánnak, Várady Bélának, valamint Novák Veronikának a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjét adományozta. A kitüntetetteket arról kérdeztük, milyen érzésekkel vették át a díjat.

Mayer Judit arról szólt, hogy mint minden díjat, ezt is meghatottsággal vette át, mert nem számított rá. „Sajnos, a díjak olyankor szaporodnak, amikor az ember öregszik, ez pedig azért van így, mert az életmű akkor teljesedik ki – mondta. – Mindenesetre remélem, hogy a jövőben is tudok még dolgozni. Nem azért, hogy további díjat kapjak, hanem azért, hogy egyrészt számomra is legyen a mindennapokban valamilyen értelmes elfoglaltság, másrészt hogy aztán ebből valami haszna legyen az itteni magyarságnak. Akár fordításról van szó, akár nyelvművelésről.”

Dénes György meghatottan vallotta be: „Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól, hogy nyolcvanéves koromra megkaptam ezt a díjat. Jólesett, és remélem, hogy még kilencvenéves koromban is emlegetni fogom ezt a kitüntetést. Nyolcvanéves vagyok, s bár nem érzem magam még olyan betegnek, ebben a korban sose lehet tudni, mikor milyen baj érhet, ezért nagy terveket már nem igazán szövögethetek.” Kérdésünkre, hogy ennek ellenére dolgozik-e még, Dénes György sajnálattal válaszolta, „nem tudok dolgozni, mert nem látok jól. Ez az én legnagyobb bajom, mert most nagyon jól esne ha írhatnék, de nem megy”.

„A Pro Cultura Hungarica díj, amelyet a magyar államtól, és ez a kitüntetés, amelyet most a saját hazámtól kaptam, vagyis hogy a tarsolyba rakhatom a további kitüntetést, nagyon nagy élmény számomra. Remélem, hogy követnek majd a fiatalok, és nyolcvanéves korukban ugyanolyan elismerésben lesz részük, mint nekem” – mondta Janda Iván.

Várady Béla arról beszélt, rapszodikus történet vezetett addig, hogy ilyen megtiszteltetésben részesülhetett. „Azért – magyarázta –, mert nagyon sok kifogást emeltek az elmúlt évek folyamán politikai és művészi magatartásommal kapcsolatban. Én azonban mindent, amit tettem, azért tettem, mert úgy éreztem, a színház megmentéséért mindent el kellett követnem, mivelhogy ezt az intézményt mi hoztuk létre. Ugyanis állandóan éreztették, hogy vigyázzatok, mert meg is lehet szüntetni. Nyugodt lelkiismerettel ülök itt most ennek a kitüntetésnek az átvételekor, mert nem voltam részese semmi gazemberségnek.”

„Nagyon meglepődtem, amikor megtudtam, hogy megkapom ezt a díjat, mert ez valójában egy életmű elismerése – mondta Novák Veronika –, ugyanakkor abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy remélem, sokáig tudom még az itteni magyar kultúrát és a levéltár ügyét szolgálni. Nagyon megtisztelő ez a kitüntetés számomra, mert levéltárosok általában a háttérben dolgoznak, a háttérmunkát szokták végezni, általában mások számára készítenek anyagot, s ritkán vannak azok között, akiknek úgy igazán elismerik a munkájukat. Most viszont azzal, hogy Csáky Pál miniszterelnök-helyettes úr ezt a kitüntetést nekem is odaítélte, elismerte, hogy a levéltárosok is olyan tevékenységet fejtenek ki, amely alapköve lehet a kultúrának. És nemcsak magának a történetírásnak, ami természetes dolog, hanem hogy a levéltár is, amiként mi kiállításainkkal tettük-tesszük, végezhet közművelődési munkát. Sőt, nemcsak, hogy végezhet, hanem véleményem szerint kötelessége is, ahogy másutt a világban ez működik. E kitüntetés is azt erősíti bennem, hogy ez a közművelődést szolgáló vonal az, amelyet fokozottabb mértékben kellene művelni Szlovákiában.”