Kiscsibe a katedrálisban

Somogyi Tibor felvételeVan azonban egy vele kapcsolatos történetem, melyet olyankor szoktam elmondani, amikor – legtöbbször csak úgy, általában – a versek, s még inkább a modern versek, a mai versek – általában ezek a fogalmak sem konkretizálódnak az ilyetén felvetésekben – érthetetlensége kerül szóba. Mivel többnyire értelmetlennek látom az ilyen vitákat – érthető, nem? –, a kérdést el szoktam ütni néhány előre elkészített, s az alkalomtól függően előcitált válasszal, melyek skálája a lágy, lírai vers–asszony párhuzamtól a Tőzsér Árpád-i kurta-mogorva vers–tükör analógiáig terjed [a) vers–asszony: a vers érett asszony, akivel megfelelő időt kell foglalkoznod, becézgetned, simogatnod, próbálgatnod kinyitni titkai rejtett odúit, s ha már egyszer megszerezted, a megtartása is igényes feladat, mert könnyen hűtlen lesz hozzád, faképnél hagy; b) vers–tükör: a vers tükör, melybe ha szamár néz, ugyanaz a szamár néz vissza belőle rá].

Minden esetben utalni szoktam azonban arra, hogy mint a világon mindenhez – még egy virág vagy más természeti tünemény szépségének felismeréséhez is – megfelelő kulcs szükségeltetik, ugyanilyen kulcsokra van szükségünk a versekhez is (mindegyikhez másikra). Az sem baj, ha valamelyikbe nem illik bele a mi kulcsunk – ez még nem jelenti azt, hogy a) a miénk a rossz; b) a szóban forgó vers zárja a rossz; c) amit birtokba akarunk venni, nem is nyitható. Magyarán: a világon minden értelmezés kérdése, ami mindig egy meghatározott, értelmezési korlátokkal lehatárolt nézőpontból, mindig valamely adott ember: az értelmező nézőpontjából – testéből, az általa birtokolt tapasztalatok és ismeretanyag, az őt ért ingerek, az értelmezés pillanatában őt befolyásoló hangulat – és még sok minden más alapján – történik.

Mindent egybevetve, az értelmezésre többé-kevésbé abból a kultúrából kerül sor, melyet az illető képvisel, mely az illető számára kulcsot ad a teljességhez, de egyúttal kijelöli a szóban forgó személy, illetve személyiség korlátait is. Természetesen ebből-abból a kultúrából értelmezhető s birtokba vehető (úgy-ahogy) valamely másik (még ha nem is mindegyikből mindegyik), ehhez azonban a másik kultúrát nyitó kulcs(ok)nak is a birtokában kell lennem.

S ezzel vissza is kanyarodhatok a vershez és Zalabai Zsiga barátomhoz. Történt ugyanis, hogy vagy harminchét-harmincnyolc esztendővel ezelőtt (keselylábú csikókoromban – mondhatnám Cselényi László első kötetének címével) elkövettem egy verset – a címe: Idegenül, s hogy korai bűneim közül mennyire a vállalhatók közt tartom számon ma is, jelzi, hogy mind egyik válogatott verseskötetembe (Harangzúgásban, avagy A hús bohóca, 1996), mind pedig összegyűjtött verseim kötetébe (Átváltozás, avagy Az „itt” és az „ott”, 2003) bekerült –, melyben nem átallottam azzal a metaforával dolgozni, amely azután egy olyan széles látókörű versértőnek is szúrni kezdte a szemét, mint amilyen Zalabai Zsiga.

ĺme, az ominózus rész:

„Beléptem

idegenül

a szentek arcába

az oltárnál

sárga kiscsibe

csilingelt hiába

szólította a papot.”

Már akkor is nagy – nálam vitathatatlanul nagyobb – műveltségű barátom itt azon akadt fönn, hogy került a csizma az asztalra, azaz a csibe a katedrálisba, vagy akár egy falusi templomocskába is. Félreértés ne essék, nem feltétlenül erről a késő-kamaszkori vers-pattanásomról gondolom, hogy az egy körültekintőbb és olvasottabb válogatással akár engem is beemelhetett volna hét évszázad magyar költőinek legalább az alja népe közé.

Mindenesetre elég az hozzá, hogy Zalabai képzavart gyanított az oltárnál csilingelő sárga kiscsibében, a metaforát az értelmezhetetlen görcsölődések közé utasította, s az egészet egy, erőnek erejével újszerű és szokatlan megoldásokra törő ifjonci elme hagymázas akarmányaként summázta. Mit tehettem volna erre? Hallgattam, mert a verseimnek már akkor sem szerettem fogadatlan prókátoruk lenni, s hagytam, hogy az inkriminált szöveg járja a maga útját, s ha szükség van rá – és ha tud – maga álljon ki önmagáért.

Ezt követően évek teltek el, s kritikusom konokul hallgatott az általa annak idején elparentált versezetemről, ám amelynek kiscsibéje változatlan makacssággal, veszettül csilingelt tovább. Egyszer azonban, talán öt-hat év elteltével is, váratlanul bocsánatkéréssel toppant elém nagy tudású ítész barátom. Értetlenkedésemre, hogy ugyan mi oka lenne erre, elmondta, hogy nem sokkal előtte hirtelen kinyílt előtte ifjúkori verselményemnek az általa egykor pokolra kárhoztatott metaforája: váratlanul fény vetődött előtte arra a keskeny résre, melyen ama bizonyos ájtatos kiscsibe betipegett versem templomába.

Az történt ugyanis, hogy református (nyakas kálomista) barátomnak korai versbéli leleményemet illető hirtelen megvilágosodása napján életében először vett részt – egy templomi esküvőre lévén hivatalos – katolikus egyházi szertartáson. S ott, úrfelmutatáskor a sárga rézcsengőket elszánt nekibuzdulással rázogató ministráns gyerekek láttán egyszeriben bekattant neki az Idegenül sárga kiscsibéje. Hát persze, a vers hátterében katolikus liturgia szerinti mise folyik, ami viszont máris kézenfekvővé teszi a sárga kiscsibe ministránsfiúként való értelmezését.

Ez történt tehát, amiből azonban akár egy fontosnak látszó tanulság is levonható. Jelesül, hogy a különböző kultúrák olykor el is mehetnek egymás mellett – mint ahogy a legtöbbször el is mennek –, s nem feltétlenül lehet egyikből beleolvasni a másikba.

Özönvizem előtti versem olvasója nem értette annak egyik elemét, én pedig azt nem értettem, hogy ő mit nem ért. S így jól el is voltunk egymás mellett évekig, mígnem aztán mindketten ráeszméltünk, hogy a megértés gátját sokáig az általunk megtestesített kultúrák egymásmellettisége jelentette közöttünk. (Hasonlóképpen nyúlt bele az agyamba az élmény, amikor már érett fővel, ügyeletes barátnőm oldalán, először tévedtem be egy református istentiszteletre, ahol eleinte úgy éreztem magam, mintha legalább bantu négerek között lennék, oly egzotikusnak tűnt ott számomra minden, mígnem aztán hirtelen megértettem valami nagyon lényegeset a protestantizmus szelleméből, amire kellő türelemmel ugyan, de meglehetősen idegen szemmel bámultam mindaddig, s hirtelen Szenczi Molnár is másképpen kezdett szólni hozzám – meglehet, talán ő is ugyanezzel a benső kavargással járta kálomista létére annó dacumál a pápista Rómát.) Mindenesetre ez eset óta félve mondom bármire is, hogy érthetetlen. Mert lehet, hogy csak arról van szó: a véges zörrent össze ismételten a végtelennel.

Egy esztendeje azonban, tavaly ilyenkor, amikor barátom halálának hírével váratlanul megcsörrent a telefonom, mégis kicsúszott a számon. Azóta már rájöttem, most is pontosan ez történt. Azon az egy évvel ezelőtti, december végi napon ugyanis, ami a végesben akkor folytathatatlannak bizonyult, a végtelenben nyíltak ki hirtelen beláthatatlan távlatok.