Juliette Binoche magyar hangja

Juliette Binoche hosszú évek óta rajongója Mallász Gitta huszonöt nyelven megjelent Az angyal válaszol című kötetének. Négy, igazságra éhes fiatal művész beszélget a könyvben 1943–44 fordulóján, a világháború szörnyűségei közepette. A társaságnak egyetlen túlélője, a kötet szerzője jegyezte le ezeket a beszélgetéseket, és Fény-Anyag címmel ebből született nemrég, a Nemzeti Színházban felolvasó-performansz a neves párizsi színésznő közreműködésével. Egy születőben levő darab főpróbája volt ez, amelynek csupán a végét csíphette el Györgyi Anna, hiszen ő maga is játszott aznap este.

Rajongó típus? Ha kedvel valakit, azért átúszná a jeges Dunát is?

Juliette Binoche-ért valóban rajongok, de nem úgy, hogy kirakom a falra a képeit, hanem mélyen, a szó legnemesebb értelmében. Nagy színésznő. Boldog vagyok, hogy sok filmben szinkronizálhattam. Amikor megtudtam, hogy Budapestre jön a színházi olimpiára, mondtam a lányomnak, Anikának, hogy ezt az előadást mindenképpen látnunk kell. Le is akartam adni azt a napot. Még nem volt kész a júniusi színházi műsor, hogy hol, miben játszom. Benne volt a fejemben, de aztán kiesett. El is szomorodtam nagyon, amikor megjöttek az előadásaim, mert sem előtte, sem utána, hanem épp azon a napon, amikor szabad akartam lenni, előadásom volt a Rózsavölgyi Szalonban. Pont akkor. Anika elvitte a könyvet, de a magyarázót, amelyben a szerző az olvasók leveleire válaszolt. Annak az a címe, hogy Az angyal válaszol – Ugrás az ismeretlenbe. Ezt íratta alá Binoche-sal, a főpróba után. A regényről, az alapkönyvről, amelyet most vettem meg, Kubik Anna kolléganőmtől tudtam, aki pár évvel ezelőtt, a miskolci Cinefesten hallott róla, ahol Binoche életműdíjat kapott, és elmondta, hogy régóta ott van az ágya mellett, annyira szereti. Bevallom, én sok mindent nem értettem belőle, mert olyan, mint egy regélés, angyalok beszélgetnek a fiatalokkal. A magyarázó kötet szerencsére „lefordítja” az alapművet.

Szóval elindult a Rózsavölgyi Szalonból, és meg sem állt a Nemzeti Színházig.

Kilencig tartott az előadásunk, és amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam a villamosra, hogy elérjem a közönségtalálkozó végét. Zuhogott az eső, én meg mint egy szerelmes, ott álltam a Vigadó téren. Az orrom előtt ment el a 2-es. Le fogom késni, gondoltam. Már a cipőm is tiszta víz volt, amikor jött a következő villamos, és amint leszálltam róla, megint csak rohantam, teljesen elázva. Az utolsó tíz percet láttam. Ültem a lépcsőn, és néztem, hogyan válaszol Juliette Binoche a neki címzett kérdésekre. Világoskék blúzban és farmerben ült a színpadon. Nálam valamivel alacsonyabb, de nagyon aranyos az egész lénye. Ha férfi lennék, két másodperc alatt beleszeretnék. Gyönyörű nő, különös szempárral. Teljesen fedte azt a képet, amelyet a filmjei alapján elképzeltem róla. Olyan szépség, természetesség, érzékiség árad belőle, olyan aurája van, hogy valósággal ragyog, pedig most lesz hatvanéves. A színház társalgójába már tréningruhában jött. A szeme nem volt kifestve, csak egy pici alapozó volt rajta.

Szinte látom, ahogy az aláírt könyvvel a kezében ott toporog, várakozik pár méterre tőle.

Anika már a délutáni próba után hívott a Nemzetiből, hogy mama, itt áll a közelemben a büfében, fantasztikus a nő! Tehát voltak a filmek, amelyekben szinkronizáltam, és a lányom, aki már szót váltott vele, és leadta az információkat. Amikor megláttam őt egészen közelről, először nem is mertem odalépni hozzá. A lányom és az osztálytársnője lökdöstek, hogy menjek már. Szerencsére ott volt Rideg Zsófia dramaturg, aki bemutatott neki, hogy én vagyok a magyar hangja. És ahogy felém fordult szeretettel, kíváncsian, mosolyogva… lehet, hogy többen döbbenten néztek utána, mert a végén, ahogy elfordultam tőle, elsírtam magam. Úgy éreztem, összecsuklom az örömtől, hogy én ezt a nőt most igazából láthatom. Nekem ő egy etalon. Nemrég láttam Claire Denis Szerelemmel, szenvedéllyel című új filmjében, még szinkron nélkül. Olyan érzékiség, olyan nőiesség árad belőle, hogy az maga a csoda. Legalább három ágyjelenet van a filmben… teljes átéléssel, átadással játszik végig. Nem akarom bántani az amerikai színésznőket, de hozzá képest ők csak színlelik az orgazmust. Binoche bátran bevállalja a testét is. A mellét, amely már nem olyan, mint volt, az anyajegyeket a hátán… és mégis azt mondom: micsoda nő! És nem kell hozzá műköröm, festék, mert a maga valóságában, az aprócska hibáival együtt lenyűgöző. Aninak kellett megfognia, mert kiment a lábamból az erő. Engem ez ennyire felkavart. Átjárt, mint egy villámcsapás. Ilyen vagyok.

A lét elviselhetetlen könnyűsége. Ez volt Juliette Binoche első jelentős filmje. Milan Kundera regénye nyomán készült 1988-ban.

Régen láttam, nagyon régen. Abban nem én szinkronizáltam.

De ha megjelenik egy új filmje, érez egyfajta reszkető vágyat, hogy de jó lenne, ha én kapnám?

Hát hogyne! Most egymás után két régebbi filmjét szinkronizáltam. A japán Látomást, ami elég filozofikus, nekem túlontúl is, meg a Félix és Rose-t, amelyhez egyszer már közöm volt. Nem tudom, miért kellett újra megcsinálni. De az sem tartozik a kedvenceim közé.

Harmincegy film után, amikor már a legapróbb lelki rezdüléseit, a lélegzetvételét is ismeri, meg tudja még lepni valamivel?

De még mennyire! A Csillagok határán nagyon furcsa alkotás. Kemény, szinte ijesztő benne. De volt egy vígjáték, a Hogyan legyél jó feleség?, ami egy kastélyban játszódik. Abban meg teljesen groteszk figurát alakított. Fél éve egy HBO-sorozatban, Az utolsó lépcsőfokban szinkronizáltam, amelyben ősz hajjal egészen különlegesnek láttam.

Párhuzamokat kerestem kettőjük életében, és találtam is párat. Mindketten kétszer szültek. Binoche-nak harmincéves fia és huszonnégy éves lánya van.

Idősebbek, mint az én gyerekeim.

Ahogy ő nyilatkozta: élet-halál harcot vívott az iskola elvégzéséért.

Nekem sem volt könnyű. Ha egy mód lett volna rá, kihagyom. Sokan szenvednek az iskolarendszertől. Én is megszenvedtem. Olyan sebeket szereztem, amelyek valósággal belém égtek. Kaptam olyan megjegyzést is, hogy: Milyen sötétség?! Hogyan juthatott el az érettségiig?

„Folyamatosan költöztünk” – így emlékezik a gyerekkorára.

Mi is. Hivatásos katonatiszt volt az édesapám. Sok helyen laktunk. Új környezet, új barátok, sorozatos alkalmazkodás. Főleg kamaszkorban viseli nehezen az ember ezeket a változásokat. Nem akartam megválni a barátaimtól. Haragudtam a szüleimre, amikor továbbmentünk valahonnan. Újpesten nagyon jól éreztem magam. Ha elmegyek néha-néha a lakótelep mellett, a panel előtt, még most is összeszorul a szívem, hogy kislányként ott mi mindent akartam, mire vágytam. Ott mindig álmodoztam, vágyakoztam. Nem szerettem, hogy engem onnan kiszakítottak. Utána bekerültem egy budai közegbe, ahol az első időben nem volt jó. Hozzá kellett szoknom. Tennem kellett érte, hogy engem ott elfogadjanak, megszeressenek.

Binoche, a szülei válása miatt, megkeseredett lány volt.

Erre nem gondoltam volna, hiszen árad belőle a harmónia. De az élet, úgy látszik, őt is cincálta. Ezek szerint körülötte sem volt minden fantasztikus. De hogy megkeseredett volt…! Én is sokat szorongtam gyerekként. Rengeteget küszködtem a félelmeimmel. Még ma is dolgozom ezeken. Ebből tudok játszani. A színész az élményeiből merít. A megélt érzéseiből. Ha azt veszem észre magamon, hogy nagyon boldog vagyok és kiegyensúlyozott, akkor nehezebb szerepelni, megformálni egy figurát. Nagyon érdekes, hogy a harmónia, a kellemes közérzet a színésznek nem biztos, hogy huzamosabb ideig jót tesz. Inkább a szenvedés, a lelki vívódások. Egy-egy nehezebb időszak. Persze állandó feszültségben sem lehet élni.

Ki ettől, ki attól fantasztikus. Ez nem lehetséges?

Nem tudom, ki hogy van ezzel. A megélt fájdalom mindenesetre Claire Denis filmjében is látható Binoche arcán. Meglátja az utcán a volt szerelmét, és minden felborul körülötte. Vagy ahogy nézi magát a tükörben, a fürdőszobában. Az is annyira megmaradt bennem! Elmondja, hogy kezdődik a szívdobogása, nehezedik a légzése, ahogy rá gondol, megkívánja. Ez olyan erős monológ, amelyben benne a rémület, az iszonyatos vágy, a bizonytalanság… és ő olyan gyönyörűen csinálja! Biztos a sok nehézség is közrejátszik ebben, amit eddig megélt.

Velence, Cannes, Berlin a legjobb női alakítás díjaival, Oscar-díj Az angol betegért. Színészi nagyságához kétség nem fér. Megfogalmazható, miben rejlik az ő különlegessége?

Elég sok filmet nézek. Sok nagyon jó színésznőt ismerek. De sokaknál felfedezem az eszközöket, a technikát, hogy érzelmileg vagy gondolatilag hogyan és mikor vált az illető. Itt már remeg a hangja, most fog kitörni… a szakmai fortélyokat fedezem fel nála. Bocsássa meg a Jóisten, ezt még Meryl Streepnél is látom. Mindent tud a szakmából, fantasztikus ő is, de Juliette Binoche abban más, hogy természetes, spontán, kiszámíthatatlan. A legérzékibb színésznőnek tartom. Varázslatos személyiség. Ezt nem lehet megtanulni. Ő így született. Meglátom a fejét a vásznon, ahogy elkacagja magát… ezt a belülről jövő, mélyről feltörő kacajt nem lehet technikából hozni. Ehhez az kell, hogy az ember szívvel-lélekkel legyen jelen az adott helyzetben. Különben nem sikerül. Zsigeri az egész lénye. Nincs benne semmi művi. Árad belőle az élet, a szeretet, a báj, a nyitottság, az érdeklődés. Egy nagy, mélyről jövő kacagást egyébként sokkal nehezebb szinkronizálni, mint egy fuldokló zokogást. A nevetésben benne kell hogy legyen, hogy képes vagyok kettéharapni az életet. Binoche-nak pedig olyan gurgulázó, dévaj a kacaja, mert ő maga is dévaj. Ettől olyan különleges.

A szerző a Vasárnap munkatársa