Komoly örökséget visz tovább

Gyerekként még autótervezőnek készült, tizennyolc évesen már formatervezést tanult Londonban, színészi tanulmányait a New York Film Academy olasz campusán, Firenzében kezdte el, diplomát Los Angelesben szerzett. Tudását a Centrál Színházban kamatoztathatja.

Bizonyára sok mindenre felkészítették a szülei, mielőtt elindult volna Angliába.

Fel. Abszolút. De a fészekből egyszer muszáj kirepülni. Ha a nagy felkészültséget nem kezdjük használni, a buborékban ragadunk. Útravalóul kaptam mindent a szüleimtől, amivel felruháztak, hát nekivágtam az útnak. Mivel rengeteget hallgattam édesapám katonatörténeteit, az idegen, a barátságtalan közegben való helytállást én agyalapi szinten összekötöttem a felnőtté válással. London jelentette számomra ezt a közeget, amelyben gyorsan kellett önállósodni.

Mennyi belső erőre volt szüksége ahhoz, hogy megcsúszás nélkül mehessen végig a kijelölt úton?

Belső erő ahhoz kellett, hogy bírjam a terhelést, amit az iskola rótt rám, a munkatempót, amit az egyetem diktált. Közben haza is dolgoztam, hogy eltartsam magam. Élni egyáltalán nem volt időm Londonban. Tanultam és dolgoztam. A felnőtt világ terheinek felelősségteljes viselését kellett elsajátítanom. Ipari termék- és formatervező szakra jártam. Vezető autógyárakhoz mehettem volna gyakorlatra, ha kint helyezkedek el, ebben a szakmában. Iszonyatos terhelésben volt részem. Egy pár négyzetméteres stúdióban éltem, két és fél órákat aludtam, úgy tanultam végig három évet. Nem jártam szórakozni, a szállás és a campus között ingáztam napi 3 órában, amit a buszon általában szintén munkával töltöttem. A második év közepére depresszióba süllyedtem, egyszerűen robotnak éreztem magam.

Firenze ezek szerint a teljes kontrasztja volt Londonnak?

Óriási kiváltságnak éltem meg az ottani féléves workshopot. Ha London volt a felnőtté válás, akkor Firenze a szakma iránti elköteleződés. Illetve a bebetonozódása annak a gondolatnak, hogy ezen az úton, a színművészetben majd meglelem a helyem. Azt tudtam, hogy szakmailag mindennél fontosabb olyan irányba állnom, hogy boldog életet alapozhassak meg. Firenzében egyébként egyetlen sarkon sem tud úgy befordulni az ember, hogy ne hassanak rá iszonyatosan erős impulzusok. A magam esztétikai fixáltságával csak úgy habzsoltam a vonalakat. Hároméves koromban már álló nap rajzoltam. Az építészet, a képzőművészet, a stílus intenzíven hatott rám Firenzében. A willesdeni élet után valósággal letaglózott az ottani látvány. Feldolgozhatatlan ingergazdagságba léptem. Amíg meg nem ismertem a feleségem, azt gondoltam, ez volt életem legboldogabb fél éve. Mindenféle kiváltó ok nélkül már kölyökkoromban is félnaponta lett rajtam úrrá valami mély melankólia. Érettebb fejjel nyilván kerítettem mindenféle koholt magyarázatot rá, hogy miért lógatom az orrom, de hát reméljük, hosszú még az út, hogy megbékéljek önmagammal és a világgal. Ezt az én csodálatos anyai nagymamám, Zolnay Zsuzsa fogalmazta meg a halála előtt. „Megbékélve önmagammal és a világgal.”

London vagy Firenze? Végül is melyik város hatolt mélyebben a zsigereibe?

Amíg Londonban tanultam, nyilván azt gondoltam, ez a város lesz a fiatalságom legmeghatározóbb helyszíne. Már kamaszkoromban is többször kiutazhattam édesapámmal. Oda járt színdarabokat keresni a következő évadra. De aztán mint az albioni köd, rátelepedett az a sok ború. Ezzel szemben Firenze maga volt a fény, az extázis, a felszabadultság. De ami nagyon érdekes: bár Londontól diploma után könnyű szívvel búcsúztam, mikor legközelebb kikeveredtem, hirtelen olyan elemi erővel éreztem otthon magam, hogy tudtam, szép idők, nehéz idők, de ez a város az én szívemnek már a közepe marad.

Ezek után Los Angeles mennyit nyom a latban?

Sokat. Nagyon sokat. Már Firenzéből élesen Los Angeles felé fordultam. Pontosan tudtam, hogy jó bizonyítvánnyal, jó referenciákkal ott tanulhatnék tovább, ha megkapnám az ösztöndíjat. Nagyon igyekeztem.

Megfogalmazható, mi az, amit ott tanult meg a filmszínészetből?

A nyugalmi állapotra tanítottak meg. Arra az alapra, amelyre érzelmileg építkezve szabadon és idővel jól lehet játszani. Kizárólag ebből a feszültségmentességből jöhet létre az a rugalmasság, ami a macskaféle ragadozókra jellemző. Például a gepárd... Százhússzal fut, mégis bármikor képes irányt váltani. Ehhez olyan szintű lazaság kell, akkora agilitás, amit nem lehet elsajátítani, csak ha jó mesterek tanai nyomán belerakod a tízezer órát. Reggel nyolctól este nyolcig rád fordítják a kamerát, ott állsz előtte, és szép lassan elfogadja a szervezeted, a tested, a hangszered, hogy ne feszengj, ne változzon meg az arcod, és ebből a belső nyugalomból kezdj el dolgozni. Sem jóízűen nevetni, sem mélyről feltörően zokogni nem tudsz, ha közben a torkodban a gyomrod. Feszkóból csak feszkót lehet jól játszani.

Kapott egy remek epizódszerepet az Obi-wan Kenobi című amerikai sorozatban, amelynek Ewan McGregor a főszereplője. Lehet ennek folytatása?

Épp vízummegújítás előtt álltam, és tudtam, hogy egy hónap múlva kezdődik a procedúra ez ügyben. Ügyvéddel, menedzsmenttel, a bevándorlási hivatallal. Ebben a várakozással és aggodalommal teli helyzetben kellett arra koncentrálnom, hogy éljem meg, ami ott történik velem. Három napot forgattam, egy másik bolygón játszódó történet szereplőjeként. Maszkot raktak rám, a jelmezem lehetett vagy harmincöt kiló. Tényleg úgy néztem ki, mint egy űrlény. Két stábtag kísért mindenhova kézi ventilátorral és egy vízcsővel, amit a maszk alá juttattak be két felvétel között. Nagy álmom vált valóra azzal, hogy ezt is megtapasztalhattam. Tízórás munkanap előtt három óra a sminkben, míg a végére egy árva vonalamat nem ismertem fel. Költözés egy másik testbe. De az is majd’ egy órába telt, amíg leszedték rólam a maszkot. Én készen állok a folytatásra. Ha megkapnám a vízumot és hívnának, belátható időre biztosan mennék.

Mekkora reményekkel jött haza Los Angelesből, miközben tudta, hogy azokkal ellentétben, akik itthon szereztek színészi diplomát, szakmai körökben semmiféle ismeretségre nem tehetett szert? Kitől, milyen irányból várhatja a lehetőségeket?

A Királytalálkozó című tévéfilmben III. Kázmér lengyel uralkodó szerepét például a rendezőnek, Pozsgai Zsoltnak köszönhetem. A történet az 1335 novemberében lezajlott visegrádi királytalálkozó eseményeit tárja fel. Zsolt állítólag látott egy kereskedelmi csatorna reggeli műsorában, és casting nélkül osztotta rám a szerepet. Izgalmas kihívás volt. Több mint két éve már, hogy hazajöttem. Ő az első rendező, aki megkeresett. Nem is voltam nagy várakozásban, hiszen nem itt építettem ki a kapcsolati hálómat, semmilyen szinten nem vagyok beágyazódva az itthoni szakmába. Készültem vissza, Los Angelesbe. Nem is reménykedtem, hogy megszólítanak, hiszen honnan is tudnák, hogy létezem, és használható vagyok? A Centrál Színház falain kívül nem volt módom betagozódni sehova, semmilyen alkotói közösségbe. A tévéfilmben Károly Róbert feleségének vagyok az öccse. Megtisztelő feladat volt, remek színészi lehetőség. Hálás is vagyok érte.

Édesapja a Centrál Színház igazgatója és rendezője. Ezt, gondolom, már gyerekként tudomásul vette. De arra mikor döbbent rá, hogy az édesanyja világviszonylatban is óriási színésznő?

Korán meg kellett értenem, hogy a szüleim közszereplők, de nem volt egy pillanathoz köthető rádöbbenés. Különböző helyzetekre emlékszem. Felszálltunk a repülőgépre, és a kapitány kinyitotta a pilótafülkét, mondván, hogy itt a Básti Juli! Egyszer elvittek síelni, és kopogtattak a szoba ajtaján, hogy a konyhafőnök úr csóklenyomatot kérne a gyönyörű művésznőtől itt, erre a szalvétára. Nagyon vicces történeteket mesélhetnék. Szerintem gyerekfejjel is felfogtam, hogy édesanyám nem pusztán híres, hanem közkedvelt, rajongott színésznő. Hogy olyan piedesztálon áll, amit csak irigyelni lehet és csodálni. Édesapámról ugyanez elmondható. Kétéves koromban már vitt magával Miskolcra és Kecskemétre, ahol vendégrendező volt. Már ott nyilván szájtátva néztem, hogy mindenki figyel rá, issza a szavait, miközben kormányozza ezt a hajókolosszust, ami a produkció. Ezek alapélményeim kellett hogy legyenek, ahogy kezdtem felfogni a világot magam körül. Fokozatosan ocsúdtam, mit jelent édesanyám színészete, édesapám színházcsináló képessége, kettőjük művészi nagysága. Úgy bandukoltam utánuk a színházban, mintha otthon lennék. Mikor kamaszkoromban a filmnézést már nem tiltotta a házirend és sorra nézhettem Meryl Streep, Glenn Close vagy Katharine Hepburn filmjeit, hirtelen lett viszonyítási alapom édesanyám teljesítményéhez. Mert a Sztálin menyasszonyát emlékszem, már nyolc-kilenc évesen láttam. Óriási hatással volt rám. A Macskalápont viszont nem nézhettem meg a bemutató idején a Nemzeti Színházban, csak évekkel később, felvételről. Mondjuk Fekete Ibolya filmje, az Anyám és más futóbolondok a családból meghatározó volt ebből a szempontból. Ott ültem a premieren. Amikor anyám a halál kapujában elbúcsúzik Ónodi Esztertől, azt éreztem, lehet, hogy talán láttam már hasonlót, de ennél megrázóbb színészi pillanatot biztos, hogy nem. Ez a sűrítés, mikor fél rezdülésben ott lakik egy törött szív és annak összes végigdobogott évtizede, ez a mesterség legmagasabb csúcsa. És még afölött egy ragyogó csillag! Igazi, őszinte rajongója vagyok annak, amit ő tud, és bámulom, mire képes, mert párját ritkítja. Vagy inkább páratlan.

Felesége Martinovics Dorina, akit filmben legutóbb Szabó István rendezésében, a Zárójelentésben láthatott a közönség. Azt a kilenc hónapot, amelyet most a várandósságával töltöttek el, hogyan élte meg?

Nem a földön járok, mióta kiderült. Elsősorban édesapa szerettem volna lenni. Ugye, majd ha nagy leszek. Amióta az eszemet tudom, ez volt a legfontosabb vágyam nyilván amellett, hogy szakmailag is igyekezzek kiteljesedni. Hogy családom legyen. Áldozatos, kemény munka árán a szüleim olyan gyerekkort biztosítottak nekem és az öcsémnek, ami után kérdés, vajon képes vagyok-e nemhogy jobbat, de megközelítőleg ilyen bizalom- és szeretetközeget teremteni a fiamnak. Mindenesetre ígéretes kiindulópont, hogy mióta Dorinával együtt vagyunk, elpártolt mellőlem a melankólia. Jó fölkelni és végigdolgozni a napot úgy, hogy tudom, hozzá mehetek haza.

A szerző a Vasárnap munkatársa