Elhunyt Tolnai Ottó, az azúrt avangárd módon színező költő

Magyarkanizsán született 1940-ben, de fiatalkorától Újvidéken élt, ott járt egyetemre, majd Zágrábban magyar-filozófia szakon tanult. Az 1964-ben indult és legendássá vált Új Symposion folyóirat alapító munkatársa, 1969 - 1974 között főszerkesztője volt. 1974-től húsz éven át dolgozott az újvidéki rádió magyar adásának szerkesztőjeként és képzőművészeti kritikusaként. 1992-ben a Veszprémben megalakult Ex Symposion folyóirat főszerkesztője lett. 

A Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, színműíró, műfordító pályája és művészetének alappillérei leginkább a Parti Nagy Lajos által készített életműinterjú-kötetből, vagy inkább beszélgetőkönyvből ismerhető meg, amely Költő disznózsírból címmel jelent meg, és 2005-ben az év könyve lett.

Stílusa azonnal felismerhető, mégis folyton meglepetést okozott. Ötvennél is több könyvet hagyott hátra, amelyek olyanok, mintha egyetlen végtelen mű több kötetben megjelent folytatásait olvasnánk, hol verses formában, hol prózában. Tele vannak visszatérő elemekkel, érzésekkel, illatokkal, saját történetüket mesélő szereplőkkel.

Tolnai Ottó sokszor elmondta, hogy minden szövegébe igyekszik becsempészni kedvenc szavát, az azúrt, melynek jelentése Goethe szerint „az a kék távolság, ami elérhetetlen”.

Barátai, ismerősei azt is tudták róla, hogy évtizeden át gyűjtötte a tűpárnákat, azzal azonban alkalmi olvasói is tisztában vannak, hogy nagyon közel állt hozzá a festészet, a délszláv tengerfestők munkásságából akár le is doktorálhatott volna.

Egy élhetőbb világ megteremtése

A budapesti Jelenkor 2016-ban kezdte el sorban újra kiadni valamennyi kötetét. A nyolcvanas évek Jugoszláviájában megjelentekkel kezdték, amelyek nálunk annak idején hozzáférhetetlenek voltak. Úgyhogy sokunk számára csak jóval később vált világossá, hogy Tolnai már első műveiben - Homorú versek(1963), Rovarház (1968), Agyonvert csipke (1969) – egy színesebb, szabadabb, élhetőbb világ megteremtésével igyekezett menekülni a szürke, fenyegető valóságból, oly módon, hogy megmutatta mindkettőt, és az olvasóra bízta a választást. 

1994 óta a Szabadka melletti fürdővárosban, Palicson élt, a költői létét és világszemléletét meghatározó Adria mellett a palicsi tó is bekerült „toposzkészletébe“, így a magyar irodalom kultikus helyei közé is. 

Érdekes vonulat munkásságában a fiktív lexikoncikkek írása (Új Tolnai világlexikona), ezekben – remek humorát is megvillantva – olyan fogalmakat magyaráz, amelyek a Tolnai Világlexikonában nem szerepeltek, vagy meghatározásuk szerinte hiányos. Komoly elemzést kapott például a pufajka, a tojás vagy éppen az orchidea. 

A kis nemzetek kultúrája érdekelte

Nehéz kiemelni néhányat kötetei közül, de talán az alábbiakkal érdemes kezdeni az ismerkedést: Világpor (1980), Vidéki Orfeusz (válogatott versek, 1983), Árvacsáth (1992),  Wilhelm-dalok (1992), Kékítőgolyó (1994), Balkáni babér (2001), Ómama egy rotterdami gengszterfilmben (2006), A pompeji szerelmesek (2007), A kisinyovi rózsa (2010),  Szeméremékszerek 2. Az úr pantallója (2021). 

Tolnai Ottó világlexikona tulajdonképpen bárhol felüthető, mert úgy használja az avangárd líra eszközeit, hogy azok a természetes beszéddel válnak „egyenrangúvá“. Nála minden kifejezőeszköz – nem csak képletesen – az azúr panoráma szélesítését szolgálja, a szigorúan szabályzott magyar nyelv felszabadítása csak bónuszajándék. 

Ideje lenne megcáfolnunk, amit egy interjúban állított: „A kis nemzetek nem ismerik és nem szeretik egymás kultúráját, mind Párizs vagy New York felé akarnak megmutatkozni, nem pedig egymásnak. Bármikor próbáltam is rávilágítani erre, bemutatni egy másik képet, mindig azt a választ kaptam, hogy Picasso, Matisse, Pollock, ők érdekelnek minket, nem pedig a szomszéd országban alkotó festők. A kis nemzetek nem képesek egymás különös világába belebújni, mert nincs idejük egymásra, mindig azt kell nézniük, mi a nagy trend. Bogaras dolognak tartják, hogy engem az érdekel, mit csinál egy kis nemzet kis festője.” 

Mi egy régebbi versével búcsúzunk tőle. 

Tolnai Ottó: Doreen 2

                                  ars poetica helyett


azért írom neked ezt a verset
mert úgysem tudod elolvasni
mert különben sem érdekelnek
a versek
(a Braque-ot is csak azért törölgeted
mert drága
mert 10 000 000-t ér
mit is jelenthetnének neked
buja trópusi virággal bélelt lány
ezek a sápadt
még az első fázisból való
hanyag sárga virágok
be sem rámáztattad
pedig csak 60 × 30
talán észre sem vennéd
ha ellopnák
ha ellopnám),
mégis néha nagyon megörülsz
a nevednek
DOREEN
a vers előtt
(ezért említem újabban a versben is
a neved) amikor megmutatom
az újságokat
meg úgylehet versem üressé vájt
égetett
kancsó formája is
jelenthet valami kicsit
a szemednek
igaz
amióta még a fülét is
letöröm
darázsderekú kancsóimnak
legtöbbször kihullanak a kezedből
és a nagy csörrenésre fölébrednek
a szomszédok mert a modern házakban
papirvékonyak a falak
megörülsz amikor megmutatom
az újságokat (pedig ha tudnád
milyen nyavalyás újságok ezek)
mert tudod hogy majd pénzt kapunk
értük
annál többet minél hosszabbak
annál többet minél hosszabbak
annál többet minél hosszabbak
barna ujjaiddal gyorsan
megszámolod a sorokat
és megszorzod százzal
vagy hetvennel
(ez a versem nyolcvanöt soros)
múltkorjában amikor azt a
kétszázötven soros verset
hoztam haza
megcsókoltál
azóta minden vers előtt
a hosszú vers
múzsájához fohászkodom
hogy hosszan írhassam versem
mert DOREEN
én szeretném ha többször is
megcsókolnál
igaz különben sincs sose kedvem
abbahagyni a verset
hogy legalább a versben
nyújtózkodhassak
186 centiméteremnek kicsi
ez a szoba
alacsonyak ezek az utcák
meg a takaróm is rövid
és különben sem szeretem
a rövid bolha-fürge
verseket
félek a vers szélétől
félek a vers végétől
félek a vers szélétől
félek a vers végétől
félek
hajótöröttként akarok hánykolódni
rajta és lassan alásüllyedni
úgy hogy észre se vegyem mikor
fulladok bele
minden versbe bele akarok fulladni
bele akarok fulladni
bele akarok fulladni
bele akarok fulladni minden versbe.