Hiteles szultanátus az Arab-félszigeten

Téli nyaralásom idei színhelye a dél-ománi Szalála városa. Pattog a napfény a Zofár Bank arab és latin betűkkel írt hirdetőfelületén a repülőtéren. „Fedezze fel Ománt!” – olvasható a teljesen modernizált nemzetközi légikikötőben. A hirdetésen egy teve áll a sivatag közepén. Mielőtt kilépnénk az éltető napsugarak alá, megtorpanok egy kijelző alatt. Még délelőtt van, de már csak tizenegy járat indul Omán második legnagyobb repülőteréről: három a fővárosba, Maszkatba, egy-egy Dohába és Sardzsába, a maradék pedig cseh, lengyel városokba, illetve Budapestre.

Szalálába érkezni nem olyan, mint máshova. Bár legutóbb Bécsben jártam az országhatáron kívül, egy hónappal az ománi utazásom előtt Bejrútba repültem egy Airbus A319-es katonai repülőgéppel. Mindkét alkalom munkaút volt: nem volt sok időm akklimatizálódni és nem töltöttem sok időt sem Ausztriában, sem Libanonban. Nem tudom, hogy miért nem az idegenség jellemzi az első szalálai benyomásaimat. Talán a bejrúti repülőtér után jóval fejlettebbnek, szebbnek és tisztábbnak látom. Lehet, arról van szó, hogy a Közel-Kelet országai közül már Izraelben, Jordániában, Palesztinában és az Egyesült Arab Emírségekben is megfordultam, Egyiptomban pedig már lassan tucatnyi alkalommal töltöttem egy-két hetet a téli szezonban.
A landolás után fél órába sem telik, hogy újra egyesüljünk utazótársainkkal: a feladott poggyászokkal. Átkelünk egy félsivatagi tájon futó autóúton, elmegyünk a Zofári Egyetem kampusza mellett (főépülete az iszlám építészeti stílus jegyeit viseli magán), elhajtunk egy terménypiac, majd egy növényekkel és festett állatszobrokkal benépesített körforgalom mellett. Az ötcsillagos Salalah Rotana Resort felé tartva olyan érzésünk van, mintha a semmi közepén lennénk. Aztán felnyílik a hotelt a külvilágtól elválasztó sorompó, és begördül a buszunk. Most már inkább, mintha egy önálló szállodavárosba csöppentünk volna. 

A Közel-Kelet, Afrika és Kelet-Európa egyik legnagyobb hotelvállalata, a Rotana tíz éve – a cégcsoport első ománi Rotana Resortjaként – nyílt szállodája nem csak a szalálai tengerpart legnagyobb komplexuma, hanem a szomszédos Fanar 2016-os átadásáig a város legnagyobb szobaszámmal rendelkező szállodája volt. Most több száz alkalmazott lesi a vendégek kívánságait, akikből sok van; látszólag majdnem tele mind a négyszázhuszonkét szoba az Orascom Hotels and Development portfólióját erősítő szálláshelyen. Itt minden van: teniszpályától kezdve tárgyalótermekig, fitneszközpontig, masszázsszalonig, hatalmas szabadtéri medencével és több étteremig. Csak nálunk három különböző helyen étkezhetünk (a svédasztalos főétkezdében, a tengerparti és az arab étteremben), de ha szeretnénk, átsétálhatunk a szomszédos Fanarba, ott az all-inclusive karszalagunkkal négy további étteremben falatozhatunk – többek között olasz, francia, brazil, indiai, kínai, török, egyiptomi, libanoni, indonéz, mexikói, pakisztáni és tradicionális ománi fogások közül választva. Azok, akik vegán vagy vegetáriánus étrendet követnek, a Rotana és Fanar közötti Juweria Boutique Hotelben megtalálhatják a számukra kedves lehetőségeket.

Szállodánk legtöbb vendége – meglepő módon – nem orosz vagy ukrán. Mégis folyamatosan szláv nyelvet hallani az Arab-tenger partján és az étkezőben: a vendégkört lengyelek, csehek, szlovákok alkotják, de rengeteg a magyar is. Ománnal még csak most ismerkedünk, de aki már járt itt, gondolkodás nélkül visszavágyik. – Azt beszéljük a férjemmel, hogy ide vissza kell jönnünk! Annyira csodálatos ez a tenger, a szálloda és a vendégszeretet… – meséli az egyik, Vas megyéből érkezett szállodavendég. 2023 novemberétől vannak közvetlen charterjáratok Budapest és Szalála között, de mivel ezekre csak utazási irodával lehet jegyet szerezni, a Dél-Omán felfedezésére vállalkozóknak semmivel nem kell törődniük. Egyébként sem lenne túl sok macera a szervezéssel, mert a magyar állampolgárok tizennégynapos időtartamra vízummentesen utazhatnak be az országba, a repülőteret és a szállodákat félórás autóút választja el egymástól, a közbiztonság pedig teljesen jó.

A hotel falain kívül

Az omániak barátságos viselkedésükről és őszinte vendégszeretetükről híresek. Szokták mondani: ők még az idegent is családtagnak kezelik. Mivel ugyanennek még a legkisebb jele sem érződik a nagymúltú utazási irodánk Szalálában élő magyar idegenvezetőjén, fogadunk inkább egy tősgyökeres ománi túravezetőt. Feleségével, három lányával, édesapjával és édesanyjával, valamint az egyik fivérével él együtt, alig tizenötperces autóútra, a szintén tengerparti Taka városában.

Essával a védett, minden igényt kiszolgáló luxusszállodai környezetéből indulunk Szalála nyugati részének felfedezésére. Az első megállónk Ajn Szahalnut vízforrása. Rajtam kívül csak az édesanyám mártózik meg abban a tiszta, kékes vízben, amelyben érkezésünkkor egyetlen helyi úszik. Rosszul teszi, aki nem merészkedik a tóba: selymes, lágyan simogató a langyos vize. Ötször-hatszor leúszom a meredek „bejárat” és a vízi barlang közötti szakaszt, és még egy nagyon fiatal dankasirályt is láthatok. Ezek a vonuló madarak az édes és sós vizű mocsarakban, tó- és tengerpartokon élnek; biztos távolban a szállodáktól és a városi emberektől kevesen zavarhatják őket.

A város szélén „teveveszély” táblákat láttam, amikor elindultunk. Az út szélén pedig tevéket. Élő, egypúpú, legelésző tevéket. A dromedárok nagyjából bármit el tudnak fogyasztani: a szürkészöldes növényektől kezdve, a tüskés növényeken keresztül, még a fákat is megtépázzák. Meddig él egy teve? – kérdezem Essát a Rajszut Cementvállalat a Mad Max-filmekben szerepet érdemlő gyárépületei mellett elszáguldva. – Körülbelül húsz évet, akár ötvenet is. Valaki megkérdezi a hat fős társaságunkból: gazdag az, akinek dromedárja van? A fiatalember nem érti a kérdést, először nem felel. – Egy dromedár ára nagyjából ezer ománi riál. Egymillió forint! – mondja, az utolsó mondatot magyarul. Már lehúzódtunk az útról, tevetábla helyett tevét fotózni. Csak én szerettem volna lefotóztatni magamat az egyik közúti táblával, mégsem pufog senki. Élvezik, hogy a legelésző tevék egy karnyújtásnyira vannak. „Nincs még egy állat, mely magányosabb benyomást keltene, mint egy érett teve” – írta Márai Sándor az Istenek nyomában című útirajzában, s bár a nagy magyar író Afrikában látott tevéket, megállapítását teljesen helytállónak gondolom a délnyugat-ázsiai egypúpúakra is.

Találkozunk a gazdával. Mohamednek hívják, azt mondja magáról, hetvenéves. Kíváncsi vagyok, hány tevéje van. Újdonsült barátunk nem fordítja le egyből a kérdést. Tegye csak fel, bíztatom, tényleg érdekel. Az itteniek nem szeretnek arról beszélni, hány tevéjük van, mondja, de azért lefordítja. – Azt mondja, nyolcvan. Körülbelül nyolcvan – halljuk a választ. Nem kell hosszú idő hozzá, hogy távolodva a helyszíntől, ebből a körülbelül nyolcvanból sokat meglássunk. (Egy másik napon, miután felkeressük Vádi Darbat vizeit, majd nem csak tevét simogathatok, hanem a legbarátságosabb példány be is dugja majd a fejét a lehúzott ablakon a kocsinkba.)

Egyre meredekebb utakra kaptatunk fel. A Mugszál feletti megállónk ideális a fotózkodásra: kacskaringós utak futnak alattunk, szemben és a hátunk mögött hegyek, közöttük a tenger. Elkészülnek a nyaralás legjobb felvételei, majd leereszkedünk a tengerpartra – nem a sokakban thaiföldi emlékeket idéző „eldugott partszakaszhoz”, hanem Fazaja-strandokra. Végigrobogunk a három, teljesen üres homokos placcon, nekünk kell eldöntenünk, hogy melyiknél töltsünk egy-két órát. Mindenütt csodálatosak a természeti képződmények, bátrak a hullámok, kagylók százai fúrják be magukat a homokba, majd délután ötkor csodaszépen hullik be a nap a sziklák mögé.

Megállunk a Marneef-barlangnál is, de ennél sokkal jobban lelkesít, hogy életemben most először tevehúst kóstolhatok. Restaurant, ennyit tudok kiolvasni a cégéren, a maradék hét-nyolc szó az arab ábécé betűiből született. Három különböző módon készítik, s az éttermi alkalmazott nem igazán érti, miért kell egy fürdőruhás srácnak megmutatni (én legalább bejöhettem, a hölgyek csak fedett vállakkal). Külsőleg pont olyan, mint bármelyik hús; remélem, nem tévesztett meg a körülötte lévő zöldpaprika és hagyma. És milyen az íze? Mint a marha! – felelem, amikor a kocsinál várakozók kérdezik. – Hát, azért nem teljesen! – ingatja a fejét a BME professor emeritusa.

Mit adott nekünk a szultán?

A tengerparton végtelenszámú napot el lehet tölteni. Szalála térségében márciusban, áprilisban és májusban van az igazi nyár. Június végén kezdődnek a monszun – a helyiek elnevezésével: khareef – esőzései, júliusban és augusztusban csúcsra vannak járatva, szeptember elejére aztán fogyatkozik a csapadék mennyisége. Az év végi időszak a legalkalmasabb a pihenésre, ilyenkor csak kora reggel és késő este hűvös a hét tenger egyike. Vannak napágyak napernyővel, két pálmafa között pedig kifeszített nyugágyak (tökéletesen alkalmasak arra, hogy a béna turista egy ficánkoló mozdulattal betonra és fejre essen belőlük). Ha jó az egyensúlyérzékünk, megpróbálhatunk átmenni a slackline-kötélen. Ütőslabdajátékot is játszhatunk, mert a homokozó mellett erre alkalmas pályát is kialakítottak. Hét különböző állomáson juthatunk nassolni valóhoz – a trópusi gyümölcssaláta, a nyársra húzott, mogyorószószos csirkeszárnyak, a fish and chips, a sztékburger, a héjában sült édesburgonya, a krémsajtos bagel és még a (biciklis szállítókocsin érkező) pizza is verhetetlen.

Ha már maradhatnánk és egy kipihenhetnénk az éves fáradtságot, behoznánk valamit az olvasmány- és D-vitaminrestanciából, mit válasszunk? Természetesen a városnézést! Essa már ismerősként jelenik meg a korai reggelink után. Az első megállónk a 2020-ban, ötvenévnyi uralkodás után elhunyt Kábúsz ománi szultánról elnevezett mecset. – Több, mint száz mecset van Szalála-szerte. Ez a leghíresebb, talán a legnagyobb is – árulja el. Két minaretből áll, régi és új találkozik benne, de azért mégiscsak nagyon újnak látszik. Itt mást jelent a történelem, mint Marokkóban vagy Egyiptomban. Ez az imahely, ahol bent nem vehetjük le a mezítlábas talpunkat a kék szőnyegről, 2009-ben épült.

A szultáni palota bejárata előtti út még az előző uralkodó nevét viseli; Kábúsz a városban született. Látta-e valaha az utódját, Hajszám szultánt? – kérdezem a volánnál ülő Essától, miután visszaülök mellé. Legyint, a szultánt nem lehet látni. De járt már Szalálában? – Persze, nagyjából kétszer jön egy évben! – feleli. És akkor nem látta, teszek még egy próbát. Nem, szinte lehetetlenség. Később, amikor a Taka szélén álló palotát mutatja, Essa majd elmondja, hogy az a szultán nagybátyjáé. Hogy melyiké, az nem derül ki. Itt csak félig igaz, hogy a szultánról csak jót vagy semmit nem lehet szólni. Kábúsz és Hajszám aranytrónon ülő fotója mindenütt kint van, de van olyan helyi lakos, aki azt magyarázza, mit számít neki, hogy hívják a szultánt. 
Kicsit provokatív vagyok: álkérdést teszek fel. Kábúsz ötven évig uralkodott, igazi modern vezető volt, sokat köszönhet neki az ország. Omán független, stabil és gazdag ország lett, nem? Elgondolkodik a válaszadóm. – Harmincéves sem volt, amikor megdöntötte az apja uralmát. Szaíd szultán még arról is rendelkezett, hogy ki és kivel házasodhat, de betiltotta a rádióhallgatást és a napszemüvegviselést is. Kábúsz ezzel szemben felvirágoztatta Ománt: autópályákat- és utakat adott nekünk (korábban csak tízkilométer volt leaszfaltozva az egész országban), iskolákat, egyetemeket hozott létre. Sokat tett értünk – húzza alá. (A leghosszabb ideig trónon ülő arab uralkodót világszerte becsülték, temetésén még III. Károly angol király, akkori walesi herceg is részt vett. Omán valaha brit fennhatóság alatt állt, Kábúsz az apja uralmát is brit segítséggel döntötte meg, de a brit hírszerző szolgálatok 1974-ben jelentős szerepet játszottak a belső ellenségeinek legyőzésében is.)

A jelenlegi uralkodó heteken belül trónra lépésének ötödik évfordulóját fogja ünnepelni, még nem egyértelmű, hogy mi lesz uralkodásának mércéje. Tegyük hozzá, neki nem kell egyesítenie két országot, mint nagybátyjának, aki az Ománi Imamátussal közös nevezőre hozta Maszkat és Omán Szultánságát. 

Kecskefej és kardamomos kávé

Papa John’s Pizza, KFC, Meki, Shell benzinkút, ezek mind ott sorakoznak az autóút mellett. A gyorséttermekben egyetlen embert sem látok. Nem eszik itt senki? A helyi ételeknek nagyobb keletje van és sokkal olcsóbbak is. Mégis büszkék erre a fejlődésre (a bevásárlóközpont egyszerre csodálatos és lélektelen, de kong az ürességtől); nem kellene.

A bazár egyetlen dologról szól: a tömjénről. Omán a tömjén földje, a UNESCO 2000-ben a világörökségi listájára vette azt a Szalála közelében található sivatagi lelőhelyet, amely egy, a neolitikumtól a késői iszlám korig virágzó civilizáció otthonaként a tömjéntermesztés origója lehetett. A füstölők a legnépszerűbbek, de a tömjént vízben oldva inni is lehet – nem is rossz az íze és jótékony hatása van! Népszerűek a parfümolajok is, de a folyamatosan ránk szálló piaci emberek miatt a selyem- és kasmírsálakkal már nem foglalkozunk.

A szuk – az arab piac – mellett teljesen eltörpül a bazár jelentősége. Az egyik a turistáknak, a másik a helyieknek szól. Ez itt nem hatalmas, nem átláthatatlan, nem nyüzsgő. Hiteles, nem hivalkodó, mint az egész térség. Vannak, akik az orrukat fogják, amikor belépünk: egy szekcióban a levágott kecskék (ha nem lenne egyértelmű, egy szomorú kecskefej néz vissza a kirakatból), egy másikban a tevék, megint másikban a tengerek kiterített élővilága. A precíz hentesmunka a középkori arab tudomány örököse? Büszkeség lehet a jó nagy, éles kés, mert az egyik helyi arab, bár azt nem hagyja, hogy róla is fénykép készüljön, a kardméretű késeit szeretné megörökítetni.

Rogyásig tele vannak a pultok datolyával. Hatalmas fürtnyi banánok nyomnak le egy mérleget. Az egyik üzlet mérhetetlen dohányterméket kínál. A legerősebb élményt mégsem az ételek vagy a füst, hanem az arab kávé, a qahwa (a kifejezés a kávé szavunk eredője) adja. Általában kardamommal, néha szegfűszeggel és sáfránnyal ízesítik, kis pohárban vagy csészében tálalják. Az ománi kultúrában megkerülhetetlen pozícióját mi sem példázhatná jobban, hogy a szállodánk előterében is két nagyobb, hőtartó edényben qahwa és műanyag tálakban hatalmas datolyaszemek állnak a bejárathoz közeli pulton.

A Szalálát székhelyének tartó Zofári kormányzóság bővelkedik zöldségben és gyümölcsben; a szentháromságot a banán, kókusz és papaja teremti meg. Omán gazdag országnak számít az olajkészletei miatt. De vajon kell-e olaj, ha ilyen természeti szépségek, ilyen szép kultúra és ilyen finom ízek is lapulnak a tarsolyában?