Ha megremeg az úszó...

Olykor a klasszikus csali sokkal eredményesebb lehet, mint a legszuperebb csodaszerek, melyek reklámjaival teli vannak a horgász szaklapok. De hadd mondjak el inkább egy friss példát.

Borongós szombat reggel volt, június eleje, amikor barátommal a Pozsonyhoz közeli Zöldvíz nevű tóhoz mentünk ki pontyozni. Elég sokan ültek a parton, de teli szákokat nemigen lehetett látni. Pedig ez a tó messzi környéken a legszebb, köszönhetően a környezetének, fekvésének, tiszta vizének. A fenéken kavics váltakozik hinarasokkal, a part mentén nádasok, mögöttük erdő, a víz fölé kivágott fák megmaradt tuskói, gallyai hajolnak. Szóval olyan víz, ahol minden hal szívesen él.

Csak hát a ponty uraknak aznap nem akaródzott kajálni. Reggeltől délutánig hiába cserélgettük a jobbnál jobb csalikat, a mézes, az ánizsos, a pálinkás kukoricát, a csonticsokrot, a harmatgilisztát, a lebegő pufit, a halaknak semmi sem kellett. Illetve egyvalami kellett nekik: a víz felszínét elborító pollen. Ez a fehér átok egész júniusban elárasztja a vizeket, és a halak – a fene sem tudja, miért – ezt legelik a víz színéről. Itt is, ott is burványok, cuppantások, fel-felugró, nagyokat loccsanó pontyok hozták lázba a horgászokat. Csak hát hiába, mert ezek a fenekező szerelékeket messzi elkerülték.

A tó végében, ahol szinte soha nem látni horgászt, különösen nagy ugrásokat lehetett látni. Néha olyan zurbolással vágódott fel egy-egy nagytestű ponty, mintha teli dézsát dobtak volna a vízbe. Tenyérnyi sárga farkak villantak a felszínen.

Úgy délután négyig tartott a türelmem, aztán azt mondtam: na, ebből elég! Fogtam az egyik botot, és elballagtam a tó végébe. Volt ott egy hatalmas, korhadt, vízbe dőlt fa, gondoltam, ha itt nem tanyáznak nagy pontyok, akkor sehol. Találtam egy kis csapást a nádasban, belopakodtam a vízhez. A bedőlt fa a víz alatt is messze nyújtózkodott hatalmas karjaival, és mellette is nagy csökök és tuskók derengtek fel a mélyből. Ezt látva igencsak felágaskodott bennem a remény. Feltűztem egy nagy esőgilisztát a kisméretű, hatos horogra, és a wragler úszót oda pottyantottam a bedőlt fa elé. (Wraglert, vagyis önsúlyos úszót nem csak azért szeretek használni, mert messze lehet vele dobni, hanem mert egyszerű, nem kell sok kicsi, gyakran összegabalyodó ólmokkal bíbelődni, és nem utolsó sorban azért, mert pontosan lehet vele dobni.)

Az úszó beállt, csak a kis sárga bóbita látszott a felszínen. Az sem sokáig. Alig telt el tíz perc, és megremegett, majd lebukott és elindult. Szép lassan, komótosan. Dobogó szívvel bevágtam. Abban a pillanatban tudtam, hogy baj lesz. Nem cseréltem ugyanis előkét, én balga, a finomabbik szerelékkel indultam a nagy pontyok után. A hal nagy volt, igen nagy, úgy ment a csök felé, mint egy megvadult mozdony. A tizenkettes előkével nem sok esélyem volt. Pár pillanat múlva minden horgász rémálmát kellett átélnem: éreztem a zsinór surrogását a gallyak közt, ahová a hal bemenekült. Aztán horog, úszó, minden odaveszett.

Remegő lábbal álltam egy darabig, majd visszaügettem a barátomhoz, és gyorsan átszereltem a cuccot. Semmi előke, csak a wragler két gumiütköző közé, végére a horog, arra az ujjnyi harmatgiliszta. Lóhalálában vissza a fához. Bedobás, feszült várakozás. Félmaréknyi mézes kukoricát azért dobok az úszó mellé, biztos, ami biztos. De lehet, hogy hiába reménykedek? Ennyi volt? Elijedtek a nagy halak? Mellettem felfuvalkodott béka ugrik ijedten a vízbe. Talán valami sikló üldözi. Sirály csapódik le rakétaként, csobban a víz, s már viszi is a vergődő zsákmányt.

Hirtelen nagy burvány az úszó közelében. Aztán egy felcsapódó farok. Uramisten, mik laknak itt! Pulzusom százhúsz. És akkor ismét megdöccen az úszó. Egy pillanatra lebukik, és újra felmerül. Kezem automatikusan elindul a bot felé. Éppen akkor ér oda, amikor az úszó szaggatott mozgással lemerül. Alaposan betörlök a halnak. A betyár nemjóját! Ponty ez a javából! A bot kávába hajlik, az orsó felsír, vinné a hal a zsinórt, de ezúttal nem engedem. A huszonnyolcas kanócnak sokat ki kell bírnia, a bot 40-80 grammos, az öreg Ryobi fékje pedig már több nagy, tíz kiló fölötti amur erejét kiszívta. Nincs hát miért ijedezni. Csak az a tuskó ne lenne olyan közel! És éppen oda törekszik a hal, majd kitépve a botot a kezemből. Érzi, hogy arra nem engedi a láthatatlan erő, fordul hát vissza, s a tó belseje felé indul. Itt már kissé lazábbra engedem a féket, de csak annyira, hogy nagy fáradságába kerüljön az a pár méter. Rájön a turpisságra, fordul is vissza, most jobbra, irány egy másik tuskó. De oda aztán nem! Ha mindjárt szakít, akkor sem!

Rövidre fogva: mire a barátom odaügetett kétszáz méterről, a hal is kész volt az erejével. Kezes bárányként csusszant a merítőhálóba. Nem volt ugyan kapitális, amilyennek elsőre tűnt, de ebből a dzsumbujból kivenni egy hat-hét kilós pontyot úgy, hogy a fárasztásra alig néhány négyzetméter volt, kész csoda. Aztán még próbálkoztam egy darabig, természetesen hiába. A környék halai világgá mentek, legalábbis jóval odébb vándoroltak. Csak egy kárásznak sikerült akkora vehemenciával betörölni, hogy szegény a partra repült.

Ezzel a kis történettel csak azt akartam illusztrálni, hogy olykor a legegyszerűbb csali a legnagyszerűbb. A pollent legelésző pontyokat egyedül a harmatgiliszta tudta kizökkenteni a narkotikus bódulatból, az is csak közvetlenül a lakhelyükön, a vízbe dőlt fa- és tuskórengetegben. Pedig sokan bojliztak aznap a tó körül, többen sátrakkal felszerelkezve jöttek, láthatóan több napra. Az is lehet, hogy fogtak pontyot, lehet, hogy nagyot is. Talán két-három nap múlva.

Nincs azonban az a bojlis felszerelés a világon, amely képes lenne olyan izgalmat nyújtani, mint amikor megremeg az úszó bóbitája, és elmerülve, szépen, komótosan elindul. S talán egy nagy hal viszi.

Nem bonyolult és drága állványok, vödörszámra vízbe szórt etető, halat kicsőrlő fonott kanóc, amire tehenet lehet akasztani, mindenféle herkentyű, amelyek mellett nyugodtan lehet hortyogni és sörözni. Hogy aztán az horgászat-e, ki-ki döntse el maga.