Fogyasztói hiszekegy

Hiszek a reklámban, a mindenható médiában, hiszek az antibakteriális fertőtlenítőben, melynek láttára visítva menekülnek a vírusok. Hiszek a tökéletes és egyedül való vécétisztítóban, abban, hogy a toalettkacsa egyedüli életcélja, hogy legéppuskázza a baktériumokat. Hiszem, hogy egy izmos, jóképű, homlokba lógó tincsű szuperman csak azért látogatott meg egy műanyag flakonnal a hóna alatt, hogy egyetlen férfias mozdulattal kitisztítsa a vécélefolyómat, amivel napok óta izzadtan hiába küszködök, mert belekötött a betonkemény trutyi. Hiszem, hogy Judit haja csak félig korpás, és így jár-kel ebben a földi siralomvölgyben, míg egyszer aztán beszappanozza a fejét csodasamponnal, amitől nyomban boldog lesz. Hiszem, hogy Béres Erika felfedezte az ólvéjzbetétet, hiszem, hogy tamponnal a lábam között hófehér nadrágban is mászhatok fára, aminek kisóvodásaim nagyon örülnek, mert ilyet még sose láttak. Hiszek a Világ Legjobb Sörében – mind a nyolcban –, de legalább ugyanúgy hiszek a kilencvenszázalékos árengedményben, és az ő Testvérében, a nyolcvanhét százalék hozamú bankbetétben, és hiszem, hogy mindig mindenhol mindenből éppen végkiárusítás van, csak itt, csak most és csak nekem. Hiszek a pihepuha papír zsebkendőben, melybe vöröslő és váladékozó orromat boldogan törölhetem, és hiszek a tizenhetedik emeletről legurítható vécépapírban. Hiszek a fölöttünk magasan lakozó mobilszolgáltatóban, aki egyfolytában azon fáradozik, hogy én személy szerint legalább két hétig mobiltelefonozhassak teljesen ingyen, ráadásul teli lesz piros pontokkal a lakás, és hiszem, hogy ez nem a vérnyomástól van. De hiszek az Egyedül Idvezítő Kutyatápban is, amitől kedvencünk szőre olyan fényes lesz, hogy szinte kedvünk lenne bundát készíttetni belőle, ráadásul nem fázik meg szegényke szakadó esőben sem, mindemellett mindig magasabbra ugrik, mint a szomszéd kutyája, az a szomorú szemű… hogy is ne hihetnék, mikor a tápban marhahús meg lazac van, amihez én elég ritkán jutok. Hiszem, hogy akkor se leszek büdös, ha két hétig egyfolytában futok a Szaharában, mert beszpréjeztem magam a hónom alatt, meg… meg mindenütt, ahol kell. Hiszek a Megváltásban, melyet a biztosítótársaság hozand el minden arra érdemesnek… hiszem, hogy ha egy rakás pénzt befizetek, egy részét majdnem biztosan visszakapom… és ebből kilencvenhét évesen nyugodtan elmehetek a tengerpartra egy nagy piros szörfdeszkával a hónom alatt, ráadásul meglesz mind a harminckét hófehér, hibátlan fogam… de lehet, hogy több is. Hiszem, hogy egy forró vízbe dobott tablettától minden betegségem elmúlik, még a halálosak is, és az a legkevesebb, hogy nyugodtan üldögélhetek szakadó esőben egy padon a parkban. Hiszem, hogy autót szerelni kizárólag hófehér kezeslábasban lehet, és ha nyakig olajosan kimászok a kocsi alól, életem párja nem hülyéz le, hanem mosolyogva mélymosást végez, minek hatására a kezeslábas ugyanolyan fehér vagy még fehérebb lesz, de legalábbis nem olyan szürkés, mint a lüke szomszédé. És ugyanúgy hiszem, hogy ha a zsúfolt villamoson egy kibolyhosodott gyapjú pulóveres nő csodálkozástól kikerekedett szemmel megtapogatja az én nem kibolyhosodott, de egyébként tök ugyanolyan gyapjú pulóveremet, akkor nem nézek rá furcsán, hanem diadalmasan előrántok egy doboz mosóport, amit eddig ravaszul a hátam mögött dugdostam. Hiszem, hogy testsúlyom százhúsz kilogrammról egy hét alatt negyvennyolcra csökkenhet anélkül, hogy akár csak egyetlen egyszer is megerőltetném magam fizikailag, noha közben zabálok, mint egy disznó, és hiszem, hogy a fogyás előtti fényképen látható dagadt vén bibircsókos orrú fekete boszorkány azonos a második fotón tündöklő karcsú, szőke szexbombával. Hiszem, hiszem, hiszem! Mi mást is hihetnék én itt ma…