Disznóölés

Február táján, amikor már a libasült kifogyott az éléskamrából, és a tyúkok közül is csak a „magnak valók” (az az évi tojók) maradtak meg, kezdetét vette a nagy készülődés. „Le kell vágni a disznót” – jelentette ki édesapám. Édesanyám szeme elszomorodott. Tudta ő, persze hogy tudta, hiszen minden évben elérkezett ez a pillanat. De hát pici korától etetgette, nevelgette – hozzánőtt, megszerette a jószágot.

Mi, gyerekek szintén részt vettünk a malac körüli munkákban. Ha jött a felszólítás, dobd be a malacnak, az a konyha körüli hulladékra vonatkozott, mert semmi, még egy szál krumplihéj sem veszhetett kárba, a malac mindent megevett. A rajcsúr (félig beépített tér az ól előtt) mellett volt egy nagy kő, arra felállva figyeltük, hogy nő, hogyan gyarapodik a malacka.

Édesanyám tudomásul véve a megmásíthatatlant, kézen fogott bennünket, és rokoni látogatással egybekötve megbeszélte nagybátyámmal, ángyival és a többi rátermett rokonnal a disznóölés időpontját. Mire elérkezett az a nap, ami a malacnak az utolsó volt, egy jó kis csapat verődött össze az udvarunkon, hogy kezdetét vegye a nagy munka.

Kisebb koromban mire felébredtem, a malacnak hűlt helye sem volt. Amikor nagyobb lettem és már értettem is, mi történik, nehéz pillanatokat éltem át minden ilyen reggelen. A fülemre párnát szorítva hangos éneklésbe kezdtem, nehogy véletlenül meghalljam a malac visítását. Mert bizony abban az időben nemigen volt olyan reggel farsang tájékán falun, hogy ne hangzott volna föl a reggeli derengésben egy-egy messzire hangzó malacvisítás.

A félelmemet a párna alatt lassan felváltotta a kíváncsiság. Hallgatóztam, csend volt. Jó melegen felöltöztem, és már kinn is voltam az udvaron. Meghökkenve vettem észre, hogy a baromfiudvarba folyt piros, fagyos valamit buzgón csipkedik a tyúkok, de nemigen volt időm gondolkodni, hogy hogyan került az oda, mert a figyelmemet valami más kötötte le, de teljesen. A disznóól előtt lobogva, pattogva csaptak fel a lángok jó magasra. Az izzó szalmát vidám szemű (a jó szilvapálinkától), bekecses férfiak állták körül, és vasvillával igazgatták, hogy jól elégjen. Mire elégett, csak egy nagy kupac fekete pernye maradt belőle, mely alatt ott várakozott fürdetésre a megpirult malac. Ez már nem ugyanaz a malac volt, amelyiket az ólban láttam, így eszembe sem jutott sajnálni. Kíváncsian vártam, mi következik. A malacot ráemelték egy nagy deszkaajtóra, a pernyét eltakarították, és következett a malac alapos lemosása, a fölös bőr letakarítása. Közben édesapám körbevitte néhányszor a „butykost”, belső melegítés céljából. Mire a hajnal reggelbe fordult, ott a földön, a tisztára mosott deszkaajtón, hozzákezdtek a malac szétszedéséhez. Én ilyenkor már félig megfagyva, piros orral a konyhában „táncoltam” a sparhelt előtt, mert a fagyos lábam sajgott, az ujjaimba pedig édesanyám próbált egy kis életet lehelni. Ha nagy volt a baj és a lehelés nem segített, összemorzsolgatta az ujjaimat, ami irtózatosan rossz érzés volt, de segített. Nem sokáig bírtam bent lenni, mert itt még semmi érdekes nem történt, csak a reggeli készült a segítőseregnek – az e célból félretett libasült, vagy pörkölt pirítós kenyérrel és boros teával volt az elemózsia. Mire megint kijutottam, már csak nagy darab húsok feküdtek az udvari asztalon, a hambit korlátján (ez Zoboralján a ház melletti gang, alul fallal beépítve, melyen nyáron muskátlik díszelegtek, ősszel a gyümölcs aszalódott, télen pedig a disznóhúst tették ide kihűlni, persze megfelelő edényekben).

Hátul az istállók tájékán nagynénikém szorgoskodott. Mosta a disznóbelet. Hosszadalmas, nagy hozzáértést igénylő munka volt, ahol nekem is jutott feladat. Hordtam a sok forró vizet vödörben (persze csak félig volt a vödör), hogy mindig legyen víz, mert ez a művelet rengeteg vizet igényelt. Szagtalanítónak a felaprított vöröshagyma, fertőtlenítőnek pedig az ecet szolgált. Órákig kellett kint lenni a hidegben és mosni a belet, csak így volt tökéletes. Később már nálunk is boltban vásárolták a belet, de gyermekkoromban még a jó vastagbélbe töltött hurka volt a „menő”.

Délre elkészült a friss pecsenye – nagyon finom étel, céklával vagy házi csalamádéval. Délutánra a kolbász, a disznósajt (Zoboralján presbustnak hívták) lett kész. A hurka bepálcikázása is komoly feladat volt, kellett hozzá két asszony is. A zsírszalonna felaprítva maradt, mert a zsírt csak másnap sütötték ki. Édesanyám így szokta mondani: „A zsírsütést nem szabad elsietni, elnagyolni, mert az egész évi étkezés függ tőle. Pergált zsírból mindennap rossz ebéd készül.” A füstölésre való húst jól besózták, nagy fateknőkbe rakták és kitették a kamrába. A kolbászt másnap, de a húst, szalonnát később füstölték a nagynéném nyitott kéményében (amely még ma is megvan a régi házzal együtt). Közben már főtt a disznótoros vacsora. A rokonság dolga végeztével hazament egy kis pihenésre, tisztálkodásra. A disznótoros házban kitakarítottak, szépen megterítettek, és várták a vacsoravendégeket. A torba visszajöttek a segítők családostul, meg a többi rokon és barát. Mi, gyerekek szintén helyet kaptunk a láda mellett, kis sámlin ülve. Az asztalnál a felnőttek ültek, mi örültünk, hogy ott lehetünk és figyelhetünk. Az első fogás disznócsont- és húsleves zsemlyeszeletekkel. Utána főtt hús tormával, csalamádéval. Következett a sült kolbász, hurka, pecsenye savanyúsággal, finom vörösborral leöblítve. Legvégül a disznótoros káposzta – és a nóta, nóta, nóta. Ilyen alkalmakkor tanultunk meg énekelni. Ha behunyom a szemem, ma is hallom édesapámat, hogy énekli a Cserfaerdő újrazöldültet, és édesanyám kedvenc népdalát, az A csitári hegyek alatt kezdetűt.

A disznótorok aztán hol az egyik, hol a másik családnál ismétlődtek, lehetőséget adva az együttlétekre és jóízű mulatásokra.