Bravúros csárdás spicc-cipőben

A Szerenád egyik jelenete, szólista: Reona SatoCtibor Bachratý felvételeAz 1898-ban bemutatott Rajmonda ízig-vérig 19. századi alkotás, egész estét betöltő romantikus cselekményes balett, a Szerenád viszont a cselekmény nélküli balett 20. századi iskolapéldája. A szó szoros értelmében az: Balanchine 1934-ben a New York-i School of American Ballet növendékei számára készítette, és iskolát teremtett ezzel a koreográfiájával. A Szlovák Nemzeti Színház műsorán múlt péntek óta együtt szerepel a két kreáció.

A Balanchine-balett újdonságnak számít, hisz a kiváló koreográfusnak eddig még egyetlen alkotását sem állították idehaza színpadra, a Csajkovszkij Vonószerenádjára komponált Szerenád az első a sorban, az együttes vezetése ugyanis további Balanchine-mű?vek bemutatását tervezi a jövőben. (A kiváló koreográfus alkotásaira kíváncsiak eddig is láthatták a Szerenádot, ha elrándultak Budapestre, ahol már harminc évvel ezelőtt mű?sorra tűzték.) Glazunov Rajmondája már többször is szerepelt a Szlovák Nemzeti Színház repertoárján, először 1933-ban, majd 1943-ban, 1950-ben és 1965-ben. (Furcsa módon az egyébként bő?beszédű műsorfüzet említést sem tesz az előző bemutatókról.) Mind a négy alkalommal az egész balettet adták elő, most viszont csak a III. felvonás virtuóz számait.

A Szerenádot az amerikai John Clifford állította színpadra, aki hosszú évekig dolgozott Balanchine mellett, mint együttesének, a New York City Ballet-nek szólistája és koreográfusa. Egymásra találások és szakítások, magányos utak és közös sorsok, öröm és bánat – erről szól a Szerenád rafináltan egyszerű és rafináltan „cselekmény nélküli” koreográfiája. Mert bár alkotója mindvégig tagadta, hogy cselekménye lenne, valami történés csak van ott, ahol még a hajviseletnek, a leeresztett hajzuhatagnak és a feltűzött kontynak is meghatározott szerepe van, a szereplőknek pedig nevük, ha csak olyan is, mint „orosz lány” vagy „sötét angyal”. „Ha egy férfi és egy nő van a színpadon, máris történik valami” – vallotta maga Balanchine is.

Előnyösebb lett volna – különösen a Szerenád esetében – az új színházépületben tartani az előadást, tágas színpadán sokkal jobban érvényesülnének a nagy ívű mozdulatsorok és a kar látványos csoportformációi. A Balanchine-mű különös fizikai adottságú táncosokat igényel, hosszú végtagokkal, szép lábfejjel. Noha a színház rendelkezik ilyen táncosokkal, a szereplők összeválogatásánál ez a kritérium sajnálatos módon nem érvényesült teljes mértékben. A két balett két – nyugodt szívvel elmondható, hogy egyenértékű – szereposztásban került bemutatásra. Alkatukat tekintve a hölgyek általában megfeleltek a balanchine-i balerinaideálnak, különösen Lucia Macíková, Cosmina Maria Sobota Zaharia és Silvia Najdená tűntek ki elegáns vonalaikkal. Nikoleta Stehlíková nagy beleérzésével és muzikalitásával hívta fel magára a figyelmet. A férfi szólisták közül leginkább Roman Novitzky és Dominik Birk?mayer felelnek meg a balanchine-i követelményeknek. Sajnos, ez nem mondható el az alacsony termetű Adrian Ducinról. A kar nagy lendülettel és odaadással táncolt. Kár, hogy az együttes nem rendelkezik legalább tizenhat egyforma magasságú és adottságú kartáncosnővel, mint a nagy színházak, ami sokkal egy?öntetűbbé, meggyőzőbbé tenné a kar produkcióját.

A Rajmonda cselekménye részben középkori magyar környezetben játszódik, ezért Glazunov liszti-brahmsi ihletésű magyaros motívumokat is felhasznált a zenéjében. A magyaros nemzeti kolorit a klasszikus tánc formanyelvén megjelenik a koreográfiában is. A mai néző számára a csárdás gyakran ismétlődő, stilizált mozdulatelemei kissé paradox módon hatnak, hisz a középkorban még nem ismerték ezt a táncot, de a 19. századi romantikus alkotók nem bíbelődtek korhűséggel és hasonló apróságokkal. A III. felvonás részleteiből összeállított Grand pas classique (eredetileg Grand pas hongrois-nak nevezték) tulajdonképpen magas fokú technikai tudást igénylő bravúrszámok füzére. Mint Petipa minden darabjában, itt is a balerináé a főszerep. Nikoleta Stehlíková és a második szereposztásban táncoló Lucia Macíková ragyogóan megfeleltek feladatuknak. Egyenrangú partnereik voltak Roman Novitzky és Andrej Krems. Nagyon illúziórombolóan hatott Krems skinheadesre kopaszított feje, ami egy romantikus balett szólistájánál zavaró stílustalanság. Furcsa, hogy az együttes vezetősége erre nem figyelt fel. Kevéssé érthető az is, hogy miért kellett a Rajmonda színpadra állításához egészen a kanadai Winnipegből hozatni balettmestert az amúgy kiváló Johnny Chang személyében, mikor orosz iskolázottságú hazai szakember is akadt volna erre a feladatra.

Dicséret illeti a Marián Lejava vezette zenekart a két zenemű ritmikailag precíz, árnyalt, ihletett tolmácsolásáért. Bár rövid, de színvonalas, szép előadást láttunk, amelyet minden balettkedvelőnek szívből ajánlhatunk.