Az Őrnagy győztes csatája

Hol mosolyt fakasztanak, hol könnyeket csalnak a nézők szemébeHana Urbánová felvételeA Sok hűhó semmiért, a Tévedések vígjátéka és a Vízkereszt után a Divadlo bez zábradlí (Színház korlátok nélkül) falai között Eszenyi Enikő negyedszer rendezett Prágában. Magyar rendező külföldön ritkán kap ilyen lehetőségeket. A Rendi Színház a Nemzeti prózai társulatának otthona. Napjaink két legelismertebb cseh rendezője, Vladimír Morávek és Jan Pitinský az elmúlt évadban dolgoztak a színházban, ezekben a hetekben az egyik legtehetségesebb fiatal szlovák rendező, Martin Čičvák vezeti választott színészeit. A névsor valóban illusztris. Eszenyi Enikő pedig a következő évadban ismét itt dolgozik.

A Divadlo bez zábradlí Karel Heřmánek színháza. Azé a színészé (és vállalkozóé), aki az egykor európai hírű Divadlo na zábradlí tagja volt. Jó pár évvel ezelőtt aztán, amikor megvált a társulattól, új színházat alapított, amely Prága szívében, a Vencel-tér közelében kínál tartalmas szórakozást a közönségnek. Bernard Slade Jövőre, veled, ugyanitt című vígjátékát és Francis Veber Balfácánt vacsorára című komédiáját itt állította színpadra Jiří Menzel. De „udvari” rendezőnek számít a színházban Juraj Herz is, a világsikert aratott Fuchs-mű, A hullaégető mozimestere is.

Eszenyi Enikő, akit eddig Shakespeare-szakosként ismert a cseh és a szlovák közönség (Pozsonyban az Ahogy tetsziket és az Antonius és Kleopátrát vitte színre), legfrissebb munkájával bizonyára a magyar szakmai berkekben is meglepetést fog kelteni, ha az előadás eljut Budapestre. Örkény István Tóték című darabjával, amelyet a Činoherní klub is bemutatott egykor, a groteszk mezsgyéjére lépve komédiából és tragédiából, a kettő mesteri adagolásából és váltogatásából egyszerre jeleskedik. És anélkül, hogy minden áron „aktualizálná”, úgy teszi maivá a darabot, hogy a történet azon pontján, ahol az Őrnagy eredetileg partizántámadásokról beszél, az ő rendezésében terroristákat emleget, akik felrobbantották a vasúti hidat.

Magyar színpadon 1969 óta, amikor Fábri Zoltán rendezésében és Latinovits Zoltán főszereplésével bemutatták a Tóték alapján készült Isten hozta, őrnagy úr!-at, kevesen vállalkoznak a darab színrevitelére. Ennek következményeként ritkábban láthatja a közönség, mint Örkény további színműveit, a Macskajátékot, a Vérrokonokat vagy a Kulcskeresőket. És ha műsorára tűzi egy-egy színház a Tótékat, Magyarországon furcsa mód nem él meg nagy sorozatot a darab. Még akkor sem, ha olyan jól sikerült az előadás, mint évekkel ezelőtt Pinczés István rendezése Debrecenben. A film sikerével és Latinovits parádés alakításával senkinek sem könnyű megbirkóznia.

Eszenyi Enikőt nem kötötték a hazai beidegződések. A cseh közönség nem látta a filmet, és Latinovits Zoltán nevét sem ismeri. Prágában tehát e tekintetben szabad volt a pálya. Az aprólékos, teljes odaadással végzett munka azonban így is alapkövetelmény maradt a próbákon. Az előadás minden perce ezt bizonyítja. Oldřich Kaiser Őrnagya olyan finoman, szinte észrevétlenül kezd elhatalmasodni a katona fiuk sorsáért aggódó és mindenre képes vidéki család fölött, hogy a néző összeszorult gyomorral veszi tudomásul: itt és most szép lassan minden a feje tetejére áll, a csend irdatlan zajba fordul, a nyugalom pokollá válik, a harmóniát legyőzi a teljes káosz. Tót Lajos és felesége, Mariska életét feldúlja egy frontharcos katonatiszt, aki belső békéjét keresvén már az őrület határán jár. A megalázás és a megalázottság megannyi variációja elevenedik meg a színpadon. Mulatságos és fájdalmas szituációk úgy fonódnak egymásba, hogy a néző egyik szeme sír, a másik nevet. Kaiser, akit drámai szerepben legutóbb Gogol Kártyások című darabjában láthatott a cseh közönség, a televízió gyakran ismételt zenés-szórakoztató műsorainak köszönhetően még mindig a zseniális komikus feliratú skatulyában várja, hogy pályája új fordulatot vegyen. Eszenyi Enikőtől most egy olyan lehetőséget kapott, amellyel nagyot léphet előre az úton. Birtokában van mindazon eszköznek, adottságnak, amellyel az örkényi groteszket is olyan magas művészi fokon tudja tálalni, amire csak a legnagyobbak képesek. Őrnagya, a maga kiszámíthatatlanságaival, ideg- és kedélyállapotának váratlan fordulataival úgy teszi tönkre ezt a szerencsétlen családot, hogy a történet végén a néző már azon sem csodálkozik, amit Tót tesz vele a kert végében. De még a felesége, ez az egyébként jó szívű, egyszerű asszony sem lepődik meg a „feldaraboláson”. Nincs benne semmiféle megrettenés vagy sajnálat, amit az Őrnagy halála miatt érezne. „Te mindig tudod, Lajosom, mit kell tenned” – nyugtázza férje cselekedetét, s már nem is gondol rá, csak egyetlen fiára.

Tót és Mariska: Bohumil Klepl és Eva Holubová. Kaiser és ők ketten hatalmas triumvirátust alkotnak. Minden rezzenésből értik egymást. Kitűnő színészek. Kleplt ugyan bizonyos fokig passzivitásra ítéli a szerep, hiszen Tót örökké álmos, ezért dobozolni sincs kedve. (Igaz, nem is megy neki, hiába próbálkozik.) Rendszabályzat ide, előírás oda, az Őrnagy kérésére végül is a szemébe húzza a sisakot, a zseblámpát pedig, szilvamag helyett, beveszi a szájába. Álmosságát azonban százféleképpen megmutatja. Színészi nagyságát az is jelzi, ahogy a hintaszékben nyitott szemmel alszik. Fizikai rátermettségével pedig olyan mulatságos helyzeteket tud produkálni, hogy a néző egyszerre nevet és ámuldozik rajta. Holubová született Mariska. Bármit vesz is a kezébe, az a kellék biztos, hogy életre kel általa. Medřická óta ő az első színésznő Csehországban, aki minden rezdülésével az életet viszi színpadra. Kendőben, színes fürdőruhára vett tarka kötényben, gumicsizmában úgy fest, mintha valóban egy falusi udvarról menesztették volna a Divadlo bez zábradlí színpadára. Vizes vödörben állva ugyanolyan hiteles, mint amikor Kodály Kállai kettősére a dobozokat hajtogatja. Holubová mindent tud az emberről. Kínja, bánata, öröme, lelkesedése, önfeláldozása, rafináltsága, aggodalma és reménykedése egyszerűen szívszorongató. Jó nézni őt, jó vele érezni, vele lélegezni.

Ágikát a pályakezdő Kateřina Janečková formálja meg. Az idén végzett Ostraván. Nem veri le a neves kollégái által magasra tett lécet. Alakítása szép és pontos. A behízelgően kedves, de durcás, cserfes bakfistól úgy jut el a történet során a már kacérkodó lányig, hogy az út, amelyet megtesz, a néző számára is tele van rácsodálkozással. Ügyes, talpraesett színésznő, aki előtt fényes jövő áll.

Két szereplője van még az előadásnak. Gizi Gézáné és a postás. Jana Šulcová a gyantaszedők „örömforrását” hozza keserédes öntettel, az alacsonyra nőtt Jiří Krytinář a „miért nem vagyunk egyformák?” gondolatát éli át igazán.

Shakespeare-ből jeles. Ezt már a cseh közönség is tudja Eszenyi Enikőről. Pár nappal ezelőtt Örkényből és groteszkből vizsgázott Prágában. Gazdag fantáziája, mély emberismerete ezúttal sem hagyta cserben. Most is igazi színházi csemegével várja a nézőket. Hol mosolyt fakaszt, hol könnyeket csal a szemekbe. A váltásokból könnyen kiolvasható: érzékeny lelkű, csavaros agyú rendezővel állunk szemben.