Az olasz film fehér hollója volt

Pier Paolo Pasolini költő volt fotográfusként is, esszéistaként is, színészként is, filmrendezőként is. Költő volt költőként is, de nem a túlcizellált gondolatok, a vakítóra fényesített képek, hanem a kíntól és gyönyörtől lucskos hétköznapok költője. Ha 1975. november második napjának reggelén nem akadtak volna rá agyonvert testére a Róma melletti ostiai tengerpart egyik üres telkén, talán még ma is élne, s akkor nyolcvanöt éves lenne.

Szabados filmrendező volt. Az olasz és az egyetemes film?mű?vészet egyik legszabadosabb egyénisége, aki papíron is, mozivásznon is az emberi szabadságot óhajtotta. Meg is tett érte mindent, ami erejéből s kitartásából futotta. Megállítani nem tudták ezen az úton, csak megölni. Végeztek vele, hogy örökre elhallgattassák. Megelégelték botrányokkal teli életét és főleg botrányokat kavaró gondolatait, alkotásait.

Olaszország mégis tiszteli Pasolinit. Halála óta különösképpen. Újabb és újabb kiadásokat érnek meg regényei (Életrevaló gyerekek, Erőszakos élet), verseskötetei (Szépséges fiatalság, Korom vallása, Rózsa formájú költészet), tanulmánykötetei (Szenvedély és ideológia, Eretnek empirizmus, Kalóz írások), de nem veszítenek értékükből egykor polgárpukkasztó, nagy indulatokat kavaró filmjei sem. A Teoréma, amely az osztályharc helyett a szexben megtestesülő „megváltástól” reméli az emberi jövőt. A túró, amellyel a vallást teszi nevetségessé, a sokkoló kegyetlenségű Salo, avagy Szodoma 120 napja, amely elborzasztó képsoraival is a filmművészet egyik leghumánusabb alkotása, szenvedélyes vádirat mindenfajta embertelenség ellen.

Pier Paolo Pasolini címmel ez év tavaszán újabb album jelent meg az olasz könyvpiacon. A szép kiállítású, 110 oldalas kötet, amely Rómában jelent meg, egy éles szemű cseh könyvkereskedőnek köszönhetően már a hazai könyvesboltokban is megjelent. Nincs benne írott szöveg, csupán a Pasolini-filmek stáblistája, szereplőgárdája. Ez az értékes kis album a szenvedélyes olasz filmrendező alkotásainak korabeli plakátjait gyűjtötte egybe, s közzé tesz néhány fotót is a filmekből, a forgatás pillanataiból és magáról a rendezőről, a háború utáni olasz szellemi élet egyik legeredetibb, ugyanakkor nyugtalanító tehet?ségű egyéniségéről. Pasolini minden forgatásán frissen vasalt ingben, nyakkendőben, öltönyben áll a kamera mögött, eleganciáján még akkor sem esik csorba, amikor például az összecsukható széken ülő Mamma Roma-Anna Magnani mellett a járda szegélyén „foglal helyet”. Tartása, finomsága az utca kövén sem kopik meg, ápoltsága még a legerősebb napfényben is szembetűnő. Sandro Simeoni rajzai A csóróhoz pontosan hozzák Róma egyik lumpenproletárok által lakott negyedének sajátos hangulatát, amelyben a Franco Citti játszotta cinikus és brutális főhős egy utcalányon élősködik. A biblikus szépségű Máté evangéliumának plakátját Maro festette a barna legszebb árnyalataival, a Teoréma posztere Bob de Seta remek ötletét dicséri a főszereplő Luigi Barbini arcának felhasználásával. A Disznóólat egy sertésfejű úriember reklámozta a plakáton, a Dekameront Tino Avelli remek portréi, a Canterbury meséket Sandro Simeoni szellemes mozaikja vitte hírül a nézőknek. A fotókon az otthonában pihenő Pasolinit is láthatjuk, mint ahogy édesanyja és színészei, Orson Welles, Totó, Maria Callas és Ninetto Davoli társaságában is. Callashoz elmélyült barátság, Davolihoz évekig tartó szerelem fűzte. Középkori mesegyűjteményekre épülő élettrilógiájából (Dekameron, Canterbury mesék, Az ezeregy éjszaka virágai), amely az öröm és az ártatlan szexualitás elveszett világának ünnepe, egy színes képsorozat is bekerült a kötetbe, akárcsak a Salóból, az életmű utolsó darabjából, amellyel De Sade regényét ülteti át az olasz fasiszta rendszer utolsó éveibe.

Ajándékként pedig a Madarak és madárkák című filmet kapja a Pasolini-rajongó. DVD-n, a könyv hátsó borítójához csatolva. Azt a filmet, amely parabola az életről és a halálról, a hatalomról és az erkölcsről. Főhősei egy apa és annak fia, akik szabadon kalandoznak térben is időben. Útjuk során egyszer csak melléjük szegődik egy holló, s értelmezni kezdi a valóságot, amelyben ők ártatlanul és öntudatlanul élnek.

„A holló nagyon bölcs, interpretációja marxista, ám a leghalványabb tudomása sincs az empirizmusnak arról az új hullámáról, amely felforgatta a világot” – nyilatkozta a film bemutatója alkalmából Pasolini. A két páter, Ciccillo és Ninetto pedig mindössze annyit fognak fel a holló szavaiból, amennyit a tömegek meg szoktak érteni a bonyolult értelmiségi szövegekből. A végén aztán meg is unják a dolgot, a holló nyakát kitekerik és megeszik, aztán folytatják útjukat.

„A művész szerencsétlen, remegő idióta, félművelt lény – vélekedett Pasolini –, véletleneknek és veszélyeknek kitéve él, semmibe veszik, mint egy gyereket. Egész életét nevetséges búskomorságban tölti, mert nem tud szabadulni a kényszerképzettől, hogy valami örökre elveszett.”

Önéletrajz egyetlen mondatban, sajátos megfogalmazásban. A Mediane libri kiadásában megjelent album pedig épp azzal a céllal látott napvilágot, hogy az a „valami” fent maradjon az idő rostáján, és ne tudjon elveszni soha.