Az érzékiség szimbóluma volt

Madridban, egy nemzetközi filmfesztiválon sikerrel vetítették Topor és én című, első animációs rendezését. Roland Topor, az 1997-ben elhunyt francia író-grafikus mestere, szellemi-lelki mentora, jó barátja volt az ötvenöt éves, egykor az érzékiség szobraként, a vágy elérhetetlen tárgyaként kezelt, magánemberként azonban sok fájdalmat megélt színésznőnek.

„Szerelmi szálak nem fűztek bennünket egymáshoz – mesélte Sylvia Kristel Karlovy Vary tavalyi fesztiválján –, de élete végéig nagyon szoros kapcsolatban voltunk. Nem állítom, hogy mindent tőle tanultam, amit a festészetről tudok, ami viszont a technikámat illeti, rengeteget köszönhetek neki. Ő beszélt rá arra is, hogy olaj és akvarell helyett használjak valami mást. Először a vörösbort tanácsolta. Az illik hozzád a legjobban, mondta, serkenti a vágyakat. Aztán kitalálta, hogy próbálkozhatnék a hamuval is. Egy kellemes szeretkezés után ugyanis sokan cigarettáért nyúlnak. A bor és a hamu színe pedig még illik is egymáshoz.”

Roland Topor később egy közös könyvet is készített a vonzó színésznővel. Igaz, csak bibliofil kiadásban, de annál nagyobb örömet szerezve azoknak, akiknek jutott belőle. A történetet, az erotikus mesét Topor vetette papírra, Kristel az illusztrációkat készítette – vörös rúzzsal. A Topor és én című filmet Lisszabon fesztiválján már díjazták, Madridban most láthatta először a közönség, s a nagy elismerésnek köszönhetően Sylvia Kristel most ismét reflektorfénybe került. A film születésének körülményei furcsa mód a színésznő életének egyik legmegrázóbb fejezetével esnek egybe: akkor határozta el, hogy Toporhoz fűződő kapcsolatát megörökíti, amikor orvosai nyirokmirigyrákot diagnosztizáltak a nyakában. Történt mindez öt évvel ezelőtt, amikor magánélete már amúgy is kudarcokkal volt tele. Férjei, szerelmei elhagyták, megcsalták, biztos támaszra csupán első házasságából született, ma már felnőtt fiában talált. És akkor, betegsége idején vette kezébe a tollat is.

„Már nem volt mitől tartanom – mesélte Karlovy Varyban. – Amikor az orvos a szemembe mondta, hogy mindent megtesznek értem, de semmit sem ígérhetnek, tudtam, hogy a halál kapujából fognak visszarángatni. Nem sokkal később ugyanis már a tüdőm is veszélyben volt. Tehát elkezdtem írni. Nem a végrendeletemet, azzal nem siettem – az életemet! Mindazt, ami az elmúlt ötven év alatt történt velem. S miközben teltek a napok, a betegséggel szemben is erősebbnek éreztem magam.”

A könyv Meztelenül címmel jelent meg Franciaországban, s bár Sylvia Kristel szokatlan „hagya?téknak” szánta, olvasóinak, egykori rajongóinak ezzel is akkora meglepetéssel szolgált, mint szerelemre éhes diplomatafeleségként az Emmanuelle első részében. A kitárulkozás, akárcsak a meztelenre vetkőzés tökéletesen sikerült. Színészi pályáról, mint írja, egyáltalán nem álmodott. Titkárnőként dolgozott egy vállalatnál, amikor „szerepet” ajánlottak neki egy holland reklámfilmben. Feladata csupán annyi volt, hogy ruhátlanul álljon egy akkor új típusú mosógép mellett, s hogy egyetlen gesztussal jelezze: imádja a frissen mosott ruha illatát. Szépsége, érzékisége már akkor is szembetűnő volt, szemérmességét azonban le kellett küzdenie. Ha nincs a mama, aki rábeszéli őt a szereplésre, talán el sem vállalja a filmet.

Just Jaeckin azonban éppen ebben a mosógépreklámban figyelt fel az akkor huszonkét éves Sylvia Kristelre, és így kapta meg azt a szerepet, amely egy csapásra világhírűvé és igazi szexbálvánnyá tette. Emmanuelle Arsan híres ponyvaregényének akkor már volt egy korábbi feldolgozása: Én, Emmanuelle címmel, Erika Blanc főszereplésével 1969-ben olasz film készült belőle. A mindent elsöprő siker azonban elmaradt. Az Sylvia Kristel nevével (és elegáns mezítelenségével) forrott össze. A modellkedő titkárnőből egyik napról a másikra világszerte ismert színésznő lett, aki 1974-ben, következő filmjében, az NSZK-ban forgatott Der Liebesschülerben (ugyancsak merész jelenetekben) Tordai Teri partnernője volt. Két évvel később a Párizsban dolgozó lengyel rendező, Walerian Borowczyk bízza rá a Periféria női főszerepét, a warholi istállóból kirobbant amerikai csődör, Joe Dallesandro oldalán. Sigismund, a párizsi üzletember (Dallesandro) – bár boldog házasságban él – titkos útjai során szenvedélyes napokat tölt egy szépséges prostituálttal (Kristel). Ennyi volt a történetben a holland színésznő szerepe, de az arisztokratikus viselkedésű örömlány bőrébe bújva is olyan nagyot „dom?borított”, hogy a világ számos országában az Emmanuelle folytatásaként nézték a filmet. Ami később aztán el is készült, előtte azonban még játszott a Vad ágyakban, a Repülőtér ’79-ben, A meztelen bombában, majd 1981-ben, Nicholas Clay oldalán a Lady Chatterley szeretőjében.

Akkortájt már olyan rendezőktől is vett néhány leckét, mint Alain Robbe-Grillet (Játék a tűzzel) vagy Roger Vadim (A hűséges asszony). A Mata Hari és a Perzselő szenvedély csak ezután jött, 1992 és 1993 között pedig hét Emmanuelle-sztori, amelyekkel végérvényesen elkötelezte magát e nem sokaknak kedvező mű?fajjal. Ahhoz ugyanis, hogy valaki hosszú éveken át szerelemből és gyönyörből vizsgázzon jelesre nézők milliói előtt, nemcsak testi és érzéki adottságok kellenek, hanem – bármennyire meglepő – szellemi tartomány is. Sylvia Kristel pedig kiemelkedően magas IQ-val ült be filmbeli fonott székébe, s ez az arcán is tükröződött. Az, amit addig megélt – kilencévesen megerőszakolták, tizennégy esztendősen elváltak a szülei, kapcsolatai rendre megszakadnak – nem. Azt leplezni tudta. Mezítelenül című könyvében arról is őszintén vall, hogy rögtön az első Emmanuelle-siker után, amikor első férje szakított vele, elkezdett inni, alkalmi kapcsolatai közül pedig kettőt is megemlít: Gérard Depardieu volt az egyik, Warren Beatty a másik. Legnagyobb titkáról is a könyvben rántja le a leplet. A nők már az Emmanuelle forgatása idején is sokkal jobban vonzották, mint a férfiak, írja, ők csak megszerezni, majd birtokolni akarták. Hollywoodi évei alatt a kábítószer rabja volt, meséli, s hogy végül mégis minden drogtól el tudott szabadulni, azt a nővérének köszönheti, aki végig ott állt mellette.

Sylvia Kristel ma Amszterdamban él a fia közelében, aki pincérként (és alkalmi színészként) keresi kenyerét. S miután betegségéből teljesen felépült, ismét szívesen állna kamera elé. Még akár Emmanuelle-ként is, csak ne férfi partnert állítsanak mellé. Ez az egyetlen kívánsága. Nincs ebben semmi furcsa, állítja, hiszen egy nő sokkal jobban ismeri egy másik nő érzéseit és vágyait, mint bármelyik férfi.

Újabb filmről azonban egyelőre szó sincs. Ő rendez majd ismét, mégpedig egy kemény filmet – ahogy ígéri. Los Angelesben töltött éveiről fog szólni, amikor Hollywood mezítelenül akarta falhoz szorítani.