„Az élet úgyis szívószál...”

Ami dominál, az a játék, a játékosság, a nyelv határainak szétrobbantása, szakszóval a „szövegszerűség” , melybe a „világszerű” is belopja magát, sőt, a vállalkozás olyan teret nyit meg, melyben egyaránt jól érezheti magát a szövegrajongó olvasó, és az életrajzi vonatkozásokra kíváncsi befogadó.

A szám Parti Nagy mesterszonettjére komponált szonettkoszorúval indul, vagyis 14 költő (Balla Zsófiától Térey Jánoson, Varró Dánielen át a hazai Mizser Attiláig) egy Parti Nagy-szonettet alakít szonettkoszorúvá. Ez a roppant, többszemélyes szonettágítás kétségtelenül tablójellegű. Kukorelly Endre a rá kiszabott szonettsort azonnal áthangszereli, eleven betoldásokkal dinamizálja és vonja kétségbe minduntalan tulajdon állításait. Parti Nagy poétikájához alighanem Kovács András Ferenc szonettje áll a legközelebb, noha a legtöbb szerző ugyanilyen irányba mozdult el. A szójáték és a szóroncs, a szótörmelék és a csípőből tüzelő rímkolt mindnyájuknál hibátlanul működik: s ez sem bizonyít mást, csak azt, hogy a partinagyolás irodalmunk egy olyan költőmagatartásának lecsapódása, mely kitörölhetetlen nyomot hagy már az egyszeri olvasói emlékezetben is. A József Attila öregkori verseinek megírására biztató egykori elhíresült játék épp az ellenkező tapasztalattal zárult: egyedül Parti Nagy tudott minden ízében új nyelvű József Attilát teremteni. A szonettkoszorú partinagyisága úgyszólván közös, de a partinagyiság jelenléte bármilyen „idegen” közegben mindig egyedi.

A biográfia és a költői-írói indulás rejtelmeibe M. Csepécz Szilvia interjúja avat be, meg persze, számtalan fotó, az igazolványképektől egészen Bartis Attila gyönyörűséges művészportréjáig. A legszellemesebb szöveg alighanem Selyem Zsuzsáé, aki egy látszattudományos kávétörténetbe ágyazza Parti Nagy szövegmorzsáit, azaz Parti Nagyból olvassa ki a kávé történelmét.

Ijesztő váltás Ármeán Otília Paragrammatika című tanulmánya: a szerző Derrida grammatológiájából indít és a nyelvfilozófiai gondolkodás vezérfonala mentén (a strukturalista nyelvészettől a dekonstrukcióig) keres csatlakozási pontokat Parti Naggyal (a 3. részben talál is), ám föltűnően sietve gyorsan a biztos Barthes-hoz kanyarodik. Már 103 (!) jegyzete is egyfajta tudományos rekapitulációra enged következtetni. Vagy talán valamiféle parodisztikus gesztus lappang a szövegterjedelemhez mérve túldimezionált, szinte monográfiához illő jegyzetszámban, amit nem érzékelek? De hát, a mesterrel szólva: az „élet úgyis szívószál”.

A szám egyik legjobb tanulmánya Németh Zoltáné, aki már írása címével is meglep, hiszen a „pluralitás posztmodern politikáját”(!) kutatja Parti Nagy költészetében. Miképpen Part Nagy kontamináló természetű, le- és fölépítő költői gesztusai és önreprezentációja is a kulturális emlékezet és örökség fragmentálásán és elbizonytalanításán alapszik, jogos tehát a Foucault-féle nyitott műként funkcionáló történelem felfogásából indítani: s a detotalizálás világszerű alakzatait keresni a nyelvi tapasztalatban. A paródia-felfogások útvesztőjénél csak az iróniateóriák labirintusa látszik impozánsabbnak. Az irónia dimenzionálhatósága ugyanolyan fontos szerepet játszik a Parti Nagy-értésben, mint annak anatómiája. Németh valóságos röntgenképeket készít Parti egy-egy szövegéről. Ugyanakkor, ami talán a legmeglepőbb: meggyőzően érvel amellett, hogy az autonóm létezés (és annak esztétikai dimenziói) Parti számára a „feltépett nyelv” révén válik belakhatóvá.

Vaderna Gábor a Parti-próza világának karneválra emlékeztető poétikáját mutatja meg, különös hangsúlyt helyezve a fölülírt szövegek részleges vagy radikális metamorfózisaira. Vári György a Hősöm tere c. regény „olvasási mintázatai” felé nyitja meg az értelmezés tereit, s ráirányítja a figyelmet a nyelvi sztenderdhez való variábilis költői viszony termékenységére, s nemcsak mi, olvasók válhatunk „a hermeneutika Sancho Panzáivá”, de az olvasási stratégiákat fürkészők is.

Duschak Zsuzsanna ugyancsak erről a regényről értekezve az áttírt kulturális emlékezet és irodalmi gyakorlat nyelvi „puzzle” jellegét fürkészi elsősorban az ecói „innovációs hagyományőrzés” jegyében a szakirodalmat rendszerezve. Gál Andrea a formáció-deformáció aspektusait érvényesítve a test, a szövegtest és a fikcióvá bonyolítható hazugság komponenseit vizsgálja, Teslár Ákos – a regény negyedik értelmezője– az erkölcs (morál és etika) kérdéskörén át jut el a regény kompozicionális aspektusaihoz.

E rejtett négyes fogat (ilyen címmel az utóbbi időben rendszeresen felbukkanó kritikai rovat indult) után rendhagyó (?) ötös fogattá bővített „négyes fogat” következik Parti Nagy legutóbbi könyvéről, a grafitnesz című gyűjteményes kötetről. Polgár Anikó Parti Nagy sajátos műfajartikulációi köré (ilyen pl. a köszöntyű vagy a valódisítvány „műfaja”) rendezi elemző észrevételeit, Keserű József írásának kulcsszava a klisé, mely az „áthangszerelés” költői gyakorlatában oly jelentékeny teret kap. Keserű barátságos humorának jegye az is, hogy a kritikai recepció kliséit is számba veszi. Vida Gergely a dekonstruktív olvasat lehetőségeit villantja fel, Beke Zsolt a cím etimologizálása kapcsán a denotáció és a konnotáció strukturalista felfogásrendjét aktiválja a retorikai olvasat lehetőségeivel, Sánta Szilárd jegyzete pedig megkerülhetetlen könyvként értékeli Parti kötetét és bár explicit módon nem fogalmazta meg, de nyilvánvalóan a teljes életművét is. A Kalligram Parti Nagy-száma (a korábbi hasonszőrű vállalkozásokkal ellentétben) ezúttal nem törekedett a teljes életmű tablószerű felmutatására (pl. a drámaíró Parti Nagy kimaradt), inkább egy-egy életműszegmens véleményütköztető reflektáltságát tartotta szem előtt.

Ma: Kalligram-bemutató Budapesten

A Parti Nagy Lajos 50. születésnapját köszöntő Kalligram folyóirat idei októberi számát ma 18 órakor mutatják be Budapesten, a Szlovák Intézetben. Műsorvezető Karol Wlachovský. Köszöntőfélét mond Závada Pál, a lapszámot bemutatja Csuhai István. Közreműködnek a jubileum alkalmából született szonettkoszorú helyszínen megjelenő szerzői, valamint a mesterszonett megalkotója, Parti Nagy Lajos.

Az est második részében kerül sor az Egyesült Államokban alapított Csernus Ákos Irodalmi Díj első alkalommal történő átadására, amely az alapító szándéka szerint minden évben egy kortárs magyar prózaírót illet eddigi életművéért. A díj kurátorai: András Sándor, Földényi F. László, Konrád György. Laudációt mond Földényi F. László. Az est házigazdái: Szigeti László, Milan Resutík és Karol Wlachovský. (ú)