Általános műveltség

Vaktérképet feltehetően már mindenki látott. Tanítómestere, Arisztotelész utasítására talán az ifjú Nagy Sándor is nekibuzdultan rajzolgatta pergamentekercsére a perzsa birodalom fontosabb településeinek helyét. Hogy tudását kamatoztatva később majd a legrövidebb úton vezethesse a célterületre hódító seregét. Hja, az ókori iskolákban nem volt különösebb kunszt eminens diákká válni. Ha az ember fia olyan családba született, hogy a vagyonkából futotta az okítására is, tehetségéhez mérten néhány év leforgása alatt elsajátíthatta a négy-öt létező tantárgy (alap)anyagát. Információ-túltengéstől gyötört korunkat persze botorság lenne évezredes kultúrákhoz mérni. A tudás ugyan ma is hatalom, csak éppen másképpen, mint anno, de hát kinek és mihez kellene a vaktérképismeret, amikor a térképészek sem győzik átrajzolni az államhatárokat?! A kvízműsorokat leszámítva, ahol elszigetelt, lexikális adatismerettel is lehet milliókat nyerni, egy amúgy normális diáknak vajon miért kellene ismernie mondjuk egy tizennégyezer fős lengyel kisváros pontos földrajzi koordinátáit?! Ha majdan utazni akar, úgyis betájolja a helyszínt, feltérképezi az utazási lehetőségeket stb. De ez van: a kétszintes érettségik bevezetésének idején, akkor, amikor már a könyökünkön jön ki, hogy felesleges adatok bemagoltatása helyett gondolkodni kéne megtanítani a gyereket, fejleszteni a problémamegoldó készségét (jelen egyszerű esetben ez azt jelenti, hogy ha tudni akarja, Pila városa Lengyelország melyik részén található, jusson eszébe az atlasz, és ne csukott szemekkel próbálja felidézni, hová is rajzolta annak idején a méretarányos iskolai vaktérképen), szóval amikor úgy esik szó a képességfejlesztésről, hogy közben a lexikális tudást osztályozzák, akkor bizony erősen megkérdőjelezhető, vajh’ tényleg az általános műveltséghez tartozik-e, hogy a tizenöt év körüli gyerek be tudja írni a vaktérképbe 32 lengyel település, folyó pontokkal-vonalakkal jelzett nevét. Az általános műveltséget azért hangsúlyoznám, merthogy a gimnáziumok fő feladata köztudottan ennek megalapozása. Nos, a nyolcosztályosba járó hatodikos gimnazisták földrajzórán Európát tanulják, és az év folyamán 24 ország vaktérképét kell(ene) memorizálniuk, az említett lengyel példához hasonló adatmennyiséggel. És ez még csak a földrajz. Mert a gyerek, ha kitűnőt akar, a többi tantárgyból is kénytelen két lábon járó lexikonként megírni a felmérőt. A pedagógusok nem tehetnek semmit, hiszen – mondják – a tantervhez kell igazodniuk, s majdan a felvételiken is ezt a fajta ismeretanyagot kérik számon. Szép is az, hogy mindegyik tanárnak a saját tantárgya a legfontosabb. Csakhogy a tantervek készítői egyetlen tényezőt rendre kifelejtenek a programból: éspedig az emberi tényezőt, a diákot. Tizenvalahány tantárgy, napi 7–9 óra oktatás. Természetesen elképzelhető, hogy van egy-két polihisztor alkatú diák, akinek elég, ha csak figyel az órákon, és otthon húsz perc alatt „átveszi” a racionális függvényeket, a relatív atom- és molekulatömeg moláris mennyiségszámítását, a felvilágosodás korának hónapokra lebontott eseménynaptárát, az aldehidek és ketonok kémiai tulajdonságait, a szlovák realista irodalom neves íróinak munkásságát, az analitikus drámaszerkezetet, a prokarióta sejt általános struktúráját, és megbirkózik az angol és német nyelvtan rendhagyó igéivel is. Tévedés ne essék, ez nem az éves, hanem nagyjából egyhetes tananyag! Amikor a fiam még gimnazista volt, egy ideig olyan fiatal földrajztanár tartotta az órákat, aki nem azt kérte számon, hogy hány ember él Kolumbia fővárosában (mondván, ez úgyis napról napra változik), hanem hogy Szlovákiához képest mi mekkora a dél-amerikai országban, s hogy melyek ott a legégetőbb társadalmi problémák. Meg is jegyezte a kölyök, ahogy Szumátrát sem keveri össze Szomáliával. Amikor viszont a napokban rákérdeztem, hogy na, melyik a hatodik legnagyobb lengyel folyó, úgy nézett rám, mint egy marslakóra: „Megőrültél? Kit érdekel ez a francia–informatika szakon?! De ha nagyon akarod, megnézhetem neked a térképen...”