A Szent Márton-székesegyház

A számtalan fontos, Pozsonyban lejátszódott történelmi esemény közül kétségtelenül koronázó városi rangra emelése volt az, amely európai viszonylatban is ismertté tette. Hogy mikor és miért kapta a város ezt a megtisztelő rangot, arról már írtunk. A koronázás helyszínének, a Szent Márton-székesegyháznak viszont lényegesen több kultúrtörténeti értéke van, mint amennyit a történelmi, illetve művészettörténeti tárgyú könyvek felsorolnak.

A székesegyház a város fő plébániatemplomaként keletkezett; elődje a Várban található, Szent István király által alapított, a Legszentebb Megváltónak szentelt templom, míg a mai székesegyház helyén a XIII. században emelt román stílusú építmény állt. Ez a lakosság számának rohamos növekedésével szűkösnek bizonyult, ezért a XIV. század elején Pozsony népe a templom körülépítésébe fogott. Ez szó szerint értendő, hiszen a kisebb templomot csupán akkor bontották le, amikor a köré épült nagyobbnak a falai fel voltak húzva. Érdekes módon a székesegyház a város védelmi rendszerének is a részévé vált, hiszen falai beleolvadtak a várost védő falakba, ami Európában egyedülállóvá tette. Építéséből a prágai Szent Vitus-, illetve a bécsi Szent István-székesegyház mesterei is kivették részüket; talán ennek is köszönhető, hogy szinte valamennyi, akkor ismert stílus jegyeit magán viseli. Fokozottan érvényes ez belső kialakítására; az avatatlan szemlélő is észreveheti, hogy ahány kapu, ablak található az építményen, az szinte mind más stílusban lett kialakítva. Tizennyolc méter magas, a gótika utolsó szakaszát idéző szentélyének építését maga Mátyás király is támogatta – nem csak eszmeileg, hanem csengő aranyakkal is. Hiába, akkoriban más idők jártak...

A székesegyház legrégebbi, északi kapuja helyén egykor Szent Anna kápolnája állott. A másik, be nem fejezett déli kapu a gótika legkésőbbi szakaszából származik, és az ismert bécsi építőművész, Anton Pilgram alkotása. Érdekes, hogy az általa alkalmazott formaelemek még gótikusak, ám a felfogás már reneszánsz.

A korabeli szokásoknak megfelelően, a székesegyház közvetlen környéke is temetőként szolgált. Míg a szegények csak a templomtól távolabb, a gazdag polgárok pedig hozzá közelebb, a „bennfentesek” akár a székesegyházban, illetve az alatta kialakított kriptarendszerben is temetkezhettek. A plébánosok, illetve mecénások porhüvelyein kívül a székesegyház mélyében helyezték el Alamizsnás Szent János földi maradványait is, melyet maga a török szultán ajándékozott Corvin Mátyásnak. Az egyik katakombában négy, mesterien megmunkált rézkoporsó található, hercegprímási címerekkel és jelvényekkel díszítve. Ezekben Esterházy Imre, Csáky Miklós, Barkóczy Ferenc, illetve Batthyány József hercegprímások, esztergomi érsekek földi maradványai porladnak. Ugyanebből a katakombából került elő az az átlőtt üvegkoporsó is, mely ma is oly sok találgatás tárgyát képezi – ebből tűnt el ugyanis 1944-ben Anton Hlinka holtteste, s a mai napig sem került elő.

Míg a történelem viharai és a háborúk nem pusztították el a székesegyházat, belseje nem tudott ellenállni a művészettörténészek „jóindulatú” reformjainak. 1896-ban például regotizálták: a reneszánsz, barokk, rokokó építményeket oltárokat elpusztították. Az 1960-as években eltávolították a neogótikus berendezést is, a stílusegység megőrzőse érdekében. E korszaknak állít szomorú emléket az egyik oldalhajóban elhelyezett, csonka állapotában is fenséges lovas szobor, mely a köpenyét ketté hasító, annak egyik felét a koldusnak nyújtó Szent Mártont nem római centurióként, hanem magyar nemesi ruhában, lovon ábrázolja, arcvonásait Esterházy Imre érsekről mintázva. Ló az oltáron? Pogány magyar szokás! – vélhették a „reformátorok”, amikor „nagy művüket” véghez vitték.

Álljon itt még néhány kultúrtörténeti adalék: a székesegyházban található Pázmány Péter epitáfiuma, valamint a Felvidék felemelkedése terén oly sok érdemet szerzett Pállfyak családi kriptája. A XIX. század 30-as éveiben megfordult itt Beethoven is, majd Ferenc József királlyá koronázása alkalmával maga Liszt Ferenc vezényelte itt az erre az alkalomra komponált Koronázási miséjét (megjegyzendő: a Szent Erzsébet-oratóriumot szintén Pozsony nemes városa számára írta). A kevésbé ismert, ám tehetséges zeneszerző, gróf Zichy Géza Szent Erzsébet legendája című zeneművét szintén a székesegyházban mutatták be. 1618-ban a reformáció híres prédikátora, Alvinczy Ferenc intézett dörgedelmes beszédet nyájához e falak között; ő tűzette ki a kakast is a templom tornyára, mely a mai napig ott áll. Bizonyos Pray György, a jezsuita gimnázium tanára a dóm tornyának levéltárában találta meg a XVIII. század végén a később róla elnevezett kódexet, mely a „Halotti beszéd és Könyörgés”-t tartalmazza. Végezetül pedig: ha hihetünk a legendának, Erkel Ferencet a székesegyház harangjainak kongása ihlette Himnuszunk zenéjének megírására.

Úgy nézzünk hát fel az arany korona ékesítette székesegyház tornyára...