Ha a kanapé mesélni tudna...

Na jó, először inkább az fordul meg a fejemben, hogy milyen ember képes elvinni a megunt, tönkrement bútorát a főútra, majd a szélénél félreállva az árokba hajítani a kanapét?! Először dühös vagyok erre a személyre. Úgy vélem, addig fogunk ilyen esetekkel találkozni, amíg sokkal szigorúbb pénzbírságot nem jelent majd az efféle szemetelés, és azon túl, hogy néhány elszánt polgármester a saját településén rendet nem tesz, országos szintű közreműködés szükséges, és a legfontosabb: nem elnézni az embereknek az ilyen tetteket.

Pillanatok alatt lenyugszom és elmélázom, hogy a kanapénak micsoda története lehet. A huzat mintáját megfigyelve nagyjából tizenöt éve volt ez a kanapé gyártva. Másfél évtizede volt valaki otthonának szerves része. Ott tévéztek, azt húzták ki, arról szedték le a díszpárnákat, ha több hely kellett.

Nekem is volt egy olyan kanapém, amire ha visszaemlékszem, a huzat anyagának mintázatát is még vissza tudom idézni – az első bútordarabunk volt, amit a lakásba vettünk az első férjemmel, amikor elköltöztünk a szüleitől. Narancssárga volt, nem szerettem a színét, de erre futotta, ki is lehetett nyitni, ágyként használni, és egy évig azon aludtunk, mert az egyszobás lakásba nem fért a franciaágy. Maradt a kanapé, és pont jó volt, pont elég, ahogy akkor az a szűk kis lakás is, amibe ha vendég jött, már nem maradt nekünk hely. Ott tanultam meg, hogy a karnis nem mindig marad a falban, hiába van felfúrva, és arra is ott jöttem rá, hogy ha nincs elég hely, lehet a fürdőkádba is teregetni, elfér a teregető ott is.

A narancssárga kanapé jött velünk az eggyel nagyobb lakásba is, ott már a funkciója szerint használtuk, volt ugyanis nappalink, annak volt a fő eleme – még mindig nem voltam kibékülve a színnel, de másra kellett a pénz, akkor is, hát maradt. Azon a kanapén ültem, amikor a klinikáról hívtak, hogy az első mesterséges megtermékenyítés nem sikerült.

Akkor is, amikor arról értesítettek, hogy mikor legyen a következő stimuláció, és reggelente is azon az ülőalkalmatosságon szúrtam magamba az injekciókat a legközelebbi ciklus után, mert újrakezdtük a reménykedéssel és félelemmel együtt járó utat, a vágyott kisbaba után. Másodszor is. Aztán harmadszor. De a baba csak nem érkezett meg hozzánk!

A kanapén ültünk, amikor a keresztfiunk vágyott futballcipőjét átnyújtottuk neki, és ő két kis karjával az ő nyakát is átölelte, mert teljesítették az ő nagy kívánságát. Vele ott játszottunk, viccelődtünk, őt ott szeretgettük. A kicsi széles vigyora, hiányzó tejfogai most is előttem vannak, alig volt négyéves. Azóta is focizik, és most már olyan magas, hogy már csak a derekát tudom lassan átkarolni, vagy ha lehajol, akkor azért a nyakát is.

A narancssárga kanapé a válás után néhány hónappal lett száműzve abból a lakásból, ahol én maradtam. Nem tudtam ránézni. Addigra már mindannak a fájdalmát tükrözte, amit elszenvedtem, és amit neki okoztam. Elajándékoztam, hogy könnyebb legyen az újrakezdés – a nagynénémhez került, a házban most is ott van, száműzve, senki nem használja. Ahogy telnek az évek, bennem mégis élénken él a szövet mintája.

Ennek már tizennégy éve. Alig maradt valami abból az életből, annak a korszaknak túl radikálisan, gyorsan, terhelten lett vége. Nem néztünk vissza sosem. A veszteségeinken átszaladtunk, és már olyan rég vagyunk egymás nélkül, hogy a közel egy évtizedes közös útból néhány foszlány dereng csak fel, olyan útszélen hagyott kanapék láttán, amiket mások hagynak a bokrok aljában rohadni.