A Petrőczy-nemzetség

A Zay-nemzetség felföldi újraalapítójának, Zay Ferencnek Bora nevű lánya az után, hogy 1569-ben feleségül ment Kasza vára örököséhez, petrőczi és kaszavári Petrőczy Miklóshoz,

ősanyjává lett

az ezt követően született 16–17. századi Petrőczyeknek. Majd pedig a Petrőczyek folytatóinak: a Calischoknak (Calisiusoknak) is. Zay Bora ükunokája, Petrőczy Erzsébet, az utolsó Petrőczy-ivadék lett ugyanis a 18. századi Calischok szülőanyja. Az elágazások aztán már az első Calischoknál vissza-visszahajlanak a Zay-törzshöz (két Calisch-lány kerül házasság révén a Zay családhoz), mígnem a Calischok utolsó sarja, Zay Bora ükunokájának az unokája, Marie von Calisch, nőül menvén a 18. század végén a Zayak akkor épp egyetlen élő férfi leszármazottjához, ősanyja lesz a 19. és 20. században újra virágzásnak indult Zay-család kései leszármazottainak.

A genealógiai és családtörténeti szakirodalomban az itt röviden felvázolt elágazásokat, leszármazásokat, rokoni összefüggéseket hiába keresnénk. Abban tudniillik a Petrőczy családról – részben talán az utolsó Petrőczyek drámai sorsa, hányattatásai következtében – javarészt téves adatok rögzültek; a Calisius család nyoma el is veszett, elsikkadt ezek útvesztőiben.

A tévedések és útvesztők felismerését s a valós családtörténeti tények feltárását az tette számomra lehetővé, hogy a Marie von Calisch férjhezmenetele után a Zayak levéltárába és könyvtárába beépült Petrőczy- és Calisch-hagyatékból kutatásaim során elém kerültek olyan, családtörténeti adatokat is tartalmazó anyagok, amelyek ki tudja, milyen szerencse folytán elkerülték a Petrőczyek irattárának 1670-ben történt elkobzását, váruk lerombolását. ĺgy megismerhettem például I. Petrőczy Miklósnak, Zay Bora urának egy vallásos könyvébe beírt családi följegyzéseit; egy 1639-ben keletkezett, családtörténeti adalékokkal teli kéziratos halotti beszédet; egy 1659-ből származó, két nemzedéket számon tartó testamentumot.

Nagyságos Petrőczy Miklós úrnak,

régi barátságunk jeléül szóló ajánlással 1573-ban Trencsén vármegye főispánja, Lobkowitz László báró egy, Philip Melanchton előszavával megjelent német protestáns prédikációs könyvet ajándékozott. A könyvet Petrőczy oly becsben tartotta, hogy fontos családi eseményei megőrzőjéül választotta: a könyv végére írta be latinul házasságkötésének és gyermekei születésének, keresztelésének pontos adatait, körülményeit. Választását baráti emlékein túl bizonyára a protestantizmushoz fűződő kapcsolata is motiválta, amelyet a Petrőczyek a felső-magyarországi nemesség túlnyomó többségéhez hasonlóan a lutheri reformációnak Melanchton által revideált ágostai hitvallása szerint fogadtak be. (Itt jegyzem meg, mindaz, ami a Petrőczyek hitéletéről tudható, arról tanúskodik, hogy a 16. században evangélikussá lett felvidéki nagybirtokos családok nagy részétől eltérően, a Petrőczyekben a lutherizmus mélyebb gyökereket eresztett, mindvégig kitartottak mellette, s többen közülük a maguk korában ismert támaszai, patrónusai voltak egyházuknak.)

A német prédikációs ajándékkönyvbe jegyzettek szerint a Zay Borával 1569. január 4-én házasságot kötött Petrőczy I. Miklós nyolc gyermeket nemzett, hét fiút és egy lányt, sorrendben: Pált, Zsuzsannát, Mártont, Györgyöt, Imrét, Lőrincet, Miklóst és Dánielt. Az első 1571-ben, az utolsó 1583-ban született. Közülük 1639-ben, a gyászbeszéd idején már csak Dániel élt.

A gyászbeszéd

a kaszai vár udvarán, a Petrőczy–Zay házaspár elsőszülött fiának, az 1639. febr. 27-én elhunyt III. Pálnak, Trencsén vármegye országgyűlési követének a temetésén hangzott el. A szlovák nyelven, feltehetően Kasza szlovák lelkésze, esetleg az özvegy családjának lelkésze által írt beszéd egy kerek családtörténetet foglal magában. ĺme, főbb adatai: ősatyaként, családi okiratokra utalva, Petrőczy Pétert nevezi meg, akinek Pál nevű fia

(I. Pál) a mohácsi csata előtt Lajos magyar király udvarában nevelkedett, majd Lajos lánytestvérének, a Habsburg Ferdinándhoz nőül ment Anna királynénak a tárnokmestere lett. Mohács után Petrőczy Pált, jó szolgálataiért és hűségéért Ferdinánd Kasza várával s a hozzá tartozó birtokokkal jutalmazta meg. I. Pál a neves ősi Gyulay nemzetségből nősült, Gyulay János Katalin nevű lányát vevén feleségül. Felsorolja a gyászbeszéd Pál tárnokmester lemenőinek három nemzedékét, de az ősi örökjogi felfogás szellemében csak az „atyafiakat”, azaz a fiági leszármazottakat. Emlékeztet arra, hogy Pál elsőszülött fia, I. Miklós, Ferdinánd fiának, Miksa királynak az udvarában tanult, és néhai nagyságos Zay Ferenc úr Bora nevű lányával alapított családot. Kiemeli, hogy az elhunyt anyai nagyapját, Zay Ferencet a történetírás „a magyar föld nagyérdemű” alakjaként tartja számon. Megállapítja, hogy a családnak már csak két élő férfi leszármazottja van: I. Miklósnak a már említett utolsó, Dániel nevű fia, valamint utolsó előtti Miklós fiától (II. Miklóstól) származó unokája: II. István. A család ezen elapadása mondatja a szerzővel gyászbeszéde zárófohászát: Adja meg Isten, áldásával együtt, a nemzetség életének meghosszabbítását.

II. István,

akire nemzetsége továbbvivése, meghosszabbítása várt, 16-17 éves lehetett ekkor. Apja már meghalt, anyjával és lánytestvérével, Ilonával, a később Forgách Jánosnéval él. Anyja, Mérey Zsófia a Somogy megyei kaposmérei Méreyek nyitrai ágából származott. Családja nevét egy jeles törvénytudó tette ismertté: Mérey Mihály, Zsófia nagyapjának fivére, aki 1551-ben, Ferdinánd király megbízásából, a hazai törvények kiváló ismerőjeként részt vett a magyar jogirodalom egyik legnevezetesebb művének az összeállításában.

Petrőczyek, Gyulayak, Bánffyak, Zayak, Méreyek – vajon melyik család génjei dominálhattak II. Istvánban, akinek élete majd – részben saját szenvedélyes, túlzásokra hajló alkata folytán is – oly drámaivá fog, a gyermekeiével együtt, alakulni?

Egyébként ő az, akiben családja 1647-ben bárói rangra emelkedett. (Nem ismerve születésének idejét, bárósága évszámából következtethetünk arra, hogy ekkor már teljes korúnak, azaz az akkori törvények szerint legkevesebb 24 évesnek kellett lennie.)

1647. június 16-án Pozsonyban új királyt koronáznak, IV. Ferdinándot. Petrőczy István is felutazik néhány szolgája kíséretében Pozsonyba, hogy részt vegyen előbb a június eleji koronázási országgyűlésen, majd a koronázási ünnepségen. Ez alkalommal, június 12-én kapta meg a bárói címet.

Fennmaradt édesanyjának, Mérey Zsófiának egy, 1647. június 11-én Kaszáról fia után Pozsonyba menesztett levele, amelyből jól érzékelhető, hogy II. István egyszerre volt anyjának támasza és tüzes természete miatti aggodalmainak tárgya. Csupa szeretetteljes féltés, kérés és intés ez a levél, hogy vigyázzon magára, ne vigye túlzásba a lovaglást, ne hagyja magát Ostrosithtól rávenni a koronázás utáni lovagi játékokon való részvételre: „Nem tűrhetem, édes szerelmes fiam – írja Mérey Zsófia –, hogy hamarsággal Levelem által meg ne látogassalak, kivánván az te egészséged felöl minden jót hallani. Ez okáért kérlek mind az te egészséged felöl, kit szivem szerint kivánok hallani, engemet, szerelmes fiam, tudósítani igyekezzél. Édes szerelmes fiam, anyai szeretetemmel kérlek, elsöben az te egészségedre legyen gondod, az te lovadon felettébb ne hajtasd magadot, hanem csak úgy, mint illik, szemeid elött viselvén azon anyai intisemet. Az Coronázat után ott ne igyekezzél semmit késni, tudván azt, hogy elöttünk gondos állapotunk vagyon... Ha Ostrosit Uram ő klme az Coronázat után akarna késni Posonba, ő klme jó akaratjában áll az, de te szerelmes fiam arra ne várakozzál...”

II. István valószínűleg 1650-ben kötött házasságot a dúsgazdag Thököly család Erzse nevű lányával, II. Thököly Istvánnak (a felkelő Thököly Imre apjának) a lánytestvérével.

Míg a Petrőczyek csak hosszabb nemesi múlt után nyertek báróságot, a Thökölyek üstökösszerűen, nemesi előzmények nélkül tűntek fel a magyar főurak között. II. Thököly István nagyapja gazdag marhakereskedőből lett báróvá, apja, I. István már Thurzó György nádor egyik lányát vette nőül, II. Thököly István pedig már gróf volt. Petrőczy István Thököly Erzsével négy gyermeknek adott életet: Miklósnak (III. Miklós), Istvánnak (III. István), Imrének és Kata Szidóniának. Az első fiú valószínűleg az 1650-es évek legelején született, a második 1654-ben (amint azt egy, a Zayak levéltárában megbúvó egyházi anyakönyvi kivonat tanúsítja), a harmadik fiú Thököly Imrével egy időben, 1657-ben jött a világra (amint az egy, 1669. évi eperjesi iskolai színielőadás programfüzetéből kiderül), Kata Szidónia, a későbbi költőnő pedig (akinek születési évéről máig több különböző verzió forog az irodalomban), 1658-ban, legkésőbb 1659 elején. Erről nagyanyjuk, Mérey Zsófia 1659. december 17-én kelt testamentumából

győződhetünk meg. Mérey Zsófia a kaszai uradalomhoz tartozó ledeci kastélyban – ott, ahová őt annak idején néhai kaszavári Petrőczy II. Miklós házastársul vitte, ahol őt „a házasságba bevezette” – mondta tollba végrendeletét Kasza akkori szlovák lelkészének, Sartorius Andrásnak. S ebben az unoka örökösök között már „Katácska kisasszonyka” is szerepel.

Mérey Zsófia úgy alkotta meg végrendeletét, hogy a családi hagyományok s emlékek ápolását is átörökítse utódaira. A kisebb-nagyobb vagyontételek mellett külön megnevez a testamentumban minden egyes ivadéka számára valamilyen személyes vagy családtörténeti emléket őrző apró tárgyat is: egy-egy kelyhet, csészét, sótartót, poharat stb., vagy – mint a fiára hagyományozott birtoktestek mellé – egy, a Lajos királytól őseinek ajándékozott tárgyat, valamint egy, a Mérey-címert viselő réztálat.

Katácska esetében a nagyobb tétel csak egy arany csillagokkal díszített perál meg csivatpárna vánkosokkal. Fiúunokáiban azonban már a jövendő földesurakat is látja Mérey Zsófia. Az ötéves „Istókocskára” és a kétéves „Imriskóra” két, 300 talléron vett parasztját hagyja (az egyiket Račeknak, a másikat Strakának hívták). A talán 7-8 éves „Miklusko ifiúrra” pedig egész trencséni majorságát rátestálja.

Két parasztjobbágya adományozásával Mérey Zsófia természetesen nemcsak a földesúr jobbágyai fölötti szabad rendelkezését, hanem azok gondjának viselését is az adományozottakra ruházta; atyjuk irányításával ismerjék majd meg a figyermekek, hogy felelősek abban, amiben szabadok, amiben urak.

Mintegy három évtizeddel később, 1693-ban, az akkor már régóta messzi bujdosásban élő egykori „Istókocska” egyik, feleségéhez Túrócba írt levelében jelét is leljük ennek a felelősségtudatnak: hazaküldve feleségéhez vele bujdosó, korosodó szolgáját, meghagyja, hogy asszonya gondoskodjék a nyugalmáról, fiait pedig taníttassa valami mesterségre.