A horgászat esztétikája

Valószínűleg minden horgász ismeri a furcsa, semmihez sem hasonlítható érzést: amikor meglátjuk a vizet, szinte azonnal megsejtjük (vagy sejteni véljük), ez az a hely, ahol ma szerencsénk lesz! Nincs ebben semmi különös, hiszen az effajta megérzésben a megfoghatatlan ösztönök mellett a tapasztalat munkál. Tudat alatt – s ez néha tized másodpercek alatt fut át az agytekervényeinken – ugyanis összehasonlítjuk az általunk eddig tapasztalt vizeket, időjárási helyzeteket, az első percekben látható kedvező jeleket (ugrik vagy fürdik a hal, buborékokat látunk a felszínen stb.). Ha mindehhez némi esztétikai élmény is párosul (a szép táj varázsa), minden együtt van ahhoz, hogy egy jót pecázzunk.

A környezet esztétikája

Akadnak horgászok, akiknek teljesen mindegy, milyen vízpartra ülnek ki. Lehet az egy tó akár a város közepén, nagy panelházak tövében, forgalmas főút vagy vasút mellett, kopár vízpart, lakott területen, ők csak ülnek rendületlenül, és bámulják a kapásjelzőt. S ha az ember fintorog, készek a válasszal: tudjuk, mennyi halat telepítettek oda, és mekkora az esélyünk, hogy fogjunk belőlük. Nem akarok senkit megsérteni, de olyan ez, mint amikor az ember halat tesz otthon a fürdőkádba, és az orra elé lógatja a horgot. Kifogja, visszaengedi. Újat tesz bele. Telepít, fog. Ennek a körforgásnak vajmi kevés köze van a természet évezredes rendjéhez. Ám szeressék a húshorgászok.

Persze, mindenki más okból kedveli a horgászatot. Van, aki csak a serpenyőbe-, fazékbavalót látja benne. Aki mindenáron fogni akar valamit, a magántavakat keresi, ahol napijegyért szinte biztos a fogás, hiszen ezekbe a vizekbe kéthavonta, némelyikbe havonta telepítenek halat. Ha már fizet az ürge, fogjon is. Ez a mind jobban elharapózó divat, amely egyre inkább eléri a mi tájainkat is, pusztán üzleti alapon működik. A tógazdának az az érdeke, hogy sok napijegyet adjon el, hogy nyeresége legyen. (Bár innen már csak egy lépés, hogy búvár akasztgassa az ember horgára a halat.)

A horgászat szerintem elválaszthatatlanul kapcsolódik a természethez. A természetben pedig az a szép, ha eredeti és érintetlen, ha alig lehet rajta felfedezni az ember keze nyomát. Sőt, legeslegszebb a horgászat az érintetlen ősvadonban. Bár ilyet manapság már nemigen találni. Sokszor előfordul, hogy barátommal azon meditálunk, hová menjünk ki hétvégén. Én szívem szerint mindig az élővíz, valamelyik folyó vagy holtág mellett döntenék, de ha már ráfanyalodunk egy-egy halastóra, az is a szebbek közül legyen. Mondjuk, erdő mellett, távol a világ zajától, s ahol nem ülnek két méterre egymástól a pecások, mint gyülekező fecskék a villanydróton. Ahol nincs ordibálás, szemetelés. Nincs lehangolóbb, mint a rendetlen horgászok által a vízparton hagyott szemétkupac, szétdobált zacskók, dobozok, sörösüvegek látványa.

A horgászcucc esztétikája

Megy a spori a víz felé. Hátizsákjából két „bivalyölő” teleszkópos bot kandikál, egyik koszosabb, mint a másik; az etetőkosárban a múlt heti etetőanyag maradványai beszáradva, a bot végén hatalmas kampó fityeg. Lehangoló látvány. Sáros, tésztától ragacsos bot, rászáradt giliszta a horgon. Az orsóról lerí, hogy hónapok óta nem látott olajat, nyikorog, recseg. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a legdrágább, legcsillogóbb és legdivatosabb horgászcucc a legszebb, hanem a rendben tartott. Ha törődünk a dolgainkkal. Amire az élet más területein is gondot fordítunk.

Szerencsések azok a horgászok, akik falun élnek. A magamfajta városi pecás több inzultusnak van kitéve a család részéről, mert hiányzik a kamra, a fészer, ahol tárolni lehet mindenféle „gyanús” dolgokat. Az etetőanyagot, a csalit, a szerszámokat. A városi horgásznak olykor szinte megoldhatatlan dilemmát okoz, hogy hová tegye a hétvégére vásárolt csontit, trágyagilisztát, a különféle magvakból álló etetőanyagot, amely hiába van légmentesen csomagolva, azért csak szagzik, vagy például az ultrabaite-ampullákat, amelyek penetráns bűzzel töltik meg a lakást, bárhová is dugja az ember. Egyszerűen útban vagyunk. Legjobb esetben marad a pince. A botokat és a drágább felszerelést azonban itt nem tárolhatjuk a mai világban.

A laikus ember számára persze nem túl felemelő látvány a tekergő giliszta, a dobozban kaparászó lótetű, a hemzsegő csontkukac. A horgásznak azonban tudnia kellene, mit hogyan kell tárolni, szállítani, hogy ne zavarja a környezetét. Például ki lehet alakítani egy kis területet az erkélyen, ahol a csalit tárolhatjuk, elfüggönyözött sarkot a legkevésbé használt szobában, ahol a botokat tarthatjuk. Egyszóval úgy hódolni a szenvedélyünknek, hogy ne zavarjuk vele a környezetünket.

Hagyjuk békén a természetet!

A horgászat esztétikája kapcsán sok mindenről szót lehetne ejteni. Arról, hogy hogyan viselkedjünk a vízparton, hogyan bánjunk a kifogott hallal, vagy arról, hogy ne akarjuk megváltoztatni a természetet. Megdöbbenve olvastam vagy hat éve egy magyarországi „szakíró” cikkében arról, hogy bojlis pontyozás előtt mit kell tennünk. A hely kiválasztása után, írta az illető, következik a hely kialakítása. „Ha a hely igényli, végezzünk el rajta átalakításokat, gondolok itt a különböző akadók eltüntetésére, vízi növényzetben kialakított helyre stb.

Ezt a tevékenységet a horgászat előtt legalább egy héttel el kell végeznünk, mert ennyi idő kell ahhoz, hogy megnyugodjon a hely.” Na ez az, amitől óvnék minden horgászt. Képzeljük el, mi lenne, ha mindenki ezt tenné! Magam is többször találkoztam ilyen „szorgalmas” emberekkel.

A vízpartra érve első gondjuk az volt, hogy lerakva a cuccaikat, elkezdték törni a nádat maguk körül. Néhány perc alatt jókora placcot alakítottak ki, és csak úgy mellesleg elpusztítottak néhány négyzetméternyit a természetből. S amikor szóvá tettem nekik a dolgot, még ők voltak megsértődve... Pedig közben a környékbeli halak is mind világgá mentek.