A haszontalan szőlő

Ige: „ĺgy szólt hozzám az Úr igéje: Emberfia! Mennyivel különb a szőlőtőke fája a többi fánál, és a szőlővessző, ha az erdő fái közé kerül? Fölhasználják-e fáját, hogy valamit készítsenek belőle? (...) Ahogy az erdő fái közé került szőlőtőke fáját tűzbe dobom, hogy az megeméssze, úgy dobom oda Jeruzsálem lakosait... Majd megtudják, hogy én vagyok az Úr, amikor ellenük fordítom arcomat. Pusztává teszem az országot, mivel hűtlenekké váltak...” (Ezékiel könyve 15, 1–3, 6, 8)

Gyönyörűséggel tölti el az embert, ha néha meglát egy-egy ásványgyűjteményt, és fölfedezi benne a színek és kikristályosodott formák csodálatos világát. A tükrösre csiszolt felület előhozza a belül rejlő szépséget: erezeteket, árnyalatokat. De ha megnézzük kívülről, a csiszolás túloldala legtöbbször egy szürke kavics. Ha egy értő kéz ki nem választotta volna, és félbevágva elő nem hozza a belül rejtett értékeket, nem valószínű, hogy észreveszem. Ugyanolyan lenne, mint a többi kő az út mentén, amire rátaposunk, vagy játékosan belerúgunk. Talán még a gyémántot sem venném észre, ha nyersen, ha csiszolatlanul előttem heverne a porban. Értékét azáltal nyeri el, hogy valaki megtalálta, értő kézzel briliánssá csiszolta és foglalatba helyezte.

A próféták által sokszor szól Isten is példázatban az ő kiválasztott népéről, Izraelről. Példabeszédben hasonlítja őt drágakőhöz, veteményeskerthez, cserépedényhez, szőlőhöz. Minden példa sántít egy kicsit, ritkán általánosítható, legtöbbször a dolgok egy bizonyos részére utalva csupán. Ilyen az a példázat is, amit Ezékiel próféta a szőlőtőkéről mond el Jeruzsálemmel kapcsolatban. Ebben is az érték vagy értéktelenség kérdése merül föl, hasonlóan a drágakövekhez. Ha a szőlőt a fája szerint ítéljük meg, akkor bizony nem beszélhetünk nagy értékről. Semmire sem való, csak eltüzelésre jó. Mert értéke igazán a gyümölcsében rejlik. Gyümölcse és mustja már a kezdetek kezdetén is kedvelt volt. Noéról is följegyzi a Biblia, hogy az özönvíz után szőlőt ültetett. Salamon király virágzó szőlőskerthez hasonlítja kedvesét, Acháb király is epekedett Nábót szőlőjéért. A prófétáknál pedig Izraelt példázza a folyóvíz mellé ültetett szőlő. Azt meg mi is tapasztalatból tudhatjuk, hogy metszés és választás nélkül nincs igazán gyümölcstermés, csak a venyigék és indák kusza, szövevényes hálója, ami még tűzre is alig való. Az erdő fái közt levő szőlőtő ugyan nagyon hamar a fák fölé tud nőni, vesszei gyorsan érnek a fa csúcsára, de kétes értékű nagyság ez, és legnagyobb veszélye, hogy gyümölcstelen. Az ilyen hiábavaló nagyságokért pedig kár lemondani a gyümölcsözésről. Igazi értékét és küldetését veszíti el általa, és ami a legrosszabb: hűtlenné lesz ültetőjéhez és urához. Másra nem jó, csak eltüzelésre, ami nem más, mint az ítélet.

Rengeteg kétes értékű „nagyság”, hamis rekord élteti ma is az embert. Ebből sok bekerül a „rekordok könyvébe” is. Csak nehogy emiatt az „élet könyvéből” meg kimaradjak, és hűtlen legyek Teremtőmhöz, küldetésemhez és gyümölcstelenné váljak! Az Úr Jézus, aki fölötte volt mindeneknek, aki azt mondta magáról, hogy Ő „az első és az utolsó, a kezdet és a vég”, nem vonakodott fölvállalni alacsony voltunkat. Ádám után, mint második teremtés, hű volt az atyai küldetéshez, és engedelmes volt egészen a kereszthalálig. Másutt úgy vallott magáról, hogy Ő az igazi szőlőtő, és mi vagyunk a szőlővesszők (János 15, 1–8). A veszsző nem terem magától gyümölcsöt, csak ha a szőlőtőn marad. Az ilyet a szőlősgazda, az Atya megtisztogatja, visszavágja, nyesegeti, hogy még több gyümölcsöt teremjen. Mert ebben van igazi értéke. A világ meg tele van nagyra törő, ízetlen emberekkel, ...de sóvárogva várja az Isten fiainak a megjelenését.

A szerző református lelkész