A demokrácia és a kultúra bölcsője

Bár úgy tartják, ezzel kapcsolatban csupán hagyományokról van szó, mi úgy érezzük, inkább a vidék lakóinak elmaradottsága a döntő tényező. Jóllehet, míg a tehetős, főként városi családok fiú- vagy leánygyermekei számára nyitva állnak a művelődés kapui, a vidéki fiatalok, főként a nők, igen elmaradott viszonyok között élnek, s ha dolgoznak, mintegy 25 százalékkal kevesebbet keresnek, mint a férfiak.

Közben a partrészről, amerre elhaladunk, a győzelmes ütközet szigetének, Szalamisznak körvonalai tűnnek fel. Ugyanakkor tudatosítjuk, hogy ezen a szigeten született minden idők talán legnagyobb tragédiaírója, Euripidész is, s itt volt az a barlang, amelyben az emberi lélek nagy tragédiáiról elmélkedett. Közben alig vesszük észre, máris a Korinthoszi-csatornánál találjuk magunkat, amely jóllehet alig 6 kilométer hosszú, s inkább csak meredek falú ároknak tűnik, jelentősége szinte felbecsülhetetlen, mivel a hajóknak már nem kell megkerülniük a félszigetet, így lerövidíthetik útjukat. Jóleső érzéssel és nem kis büszkeséggel töltött el az a tény, hogy a csatorna építését több mint száz évvel ezelőtt a magyar szabadságharc száműzött tábornokának, Türr Istvánnak az irányításával fejezték be. Tovább haladva alkalmunk adódik megtekinteni a mükénei királysírokat, valamint az epidauroszi színház maradványait, melynek akusztikája oly csodálatos, hogy a meggyújtott gyufa sercegésének hangját a tizenhatezres nézőtér bármely pontjáról egyformán jól hallhatjuk.

Közben megérkezünk Korinthosz városába, melynek legmagasabb pontján még ma is állnak Aphrodité istennő templomának romjai, ahol a szolgálóleányok örvendeztették meg szolgáltatásaikkal az arra igényt tartó férfiakat, míg Apollón templomának megmaradt hatalmas oszlopai az antik művészet nagyságát hirdetik. Ugyancsak tudatosítjuk, hogy (a Saulból lett) Pál apostol is gyakorta tartózkodott a városban, megdorgálván nem éppen erkölcsösen élő lakóit.

Már-már azt gondoltuk, ezek után nem sok látnivalót tartogat számunkra Hellász földje. Közben megérkezünk Litóchoronba, a kis fürdővároskába, ahonnan pompás kilátás nyílik az Olümposz 3000 méter magas csúcsára, ahol a legenda szerint a halhatatlan ókori görög istenek éltek, s emberek módjára szeretkeztek, gyűlölködtek, s néha földi halandókkal is találkoztak. Amikor aztán megérkezünk Delphoiba, Apollón kultuszának központjába, csodálatunk szinte leírhatatlannak tűnik. Itt tudatosítjuk csak igazán, hogy az ember és alkotásai, valamint környezete talán sehol a világon nem olvad össze annyira harmonikus egésszé, mint ezen a helyen, amit megerősítenek a hegyoldalak olívaerdői, valamint a Kasztália forrása, melynek kristálytiszta vizéből mindnyájan iszunk, hogy majd a hagyomány szerint hivatásunknak jó mestere legyünk. Harmonikusan illeszkedik a tájba Apollón két temploma, melynek csak oszlopcsarnokai maradtak fenn, az egykori mesés gazdagságú kincstár romjai, a színház és a stadion, ahol inkább énekben és drámai előadásokban mérték össze a versenyzők erejüket. Ugyanakkor a múzeum termeiben olyan műkincseket csodálhattunk meg, mint a Kocsihajtó bronzszobrát, a bájos Antinoosz márványszobrát, valamint a Föld köldökét, azt a kődarabot, amely jelképezte, hogy itt, ebben a harmonikus tájban van a föld közepe. Rövid időre megállunk még annál a szakadéknál, amely fölött a feltörő gázok kábulatában Apollón papnője, Püthia mondta el kétértelmű, s éppen ezért mindig bevált jóslatait.

Amikor aztán Delphoit elhagyva a földjükről hazatérő, idő előtt megöregedett és kifáradt embereket, asszonyokat, fiatalokat és öregeket látunk, sok minden gondolkodásra késztet bennünket. Mindenekelőtt az a tény, hogy a munkalehetőség még mindig kevés, s így az aktív lakosságnak csaknem a fele a mezőgazdaságban dolgozik. ĺgy aztán nem csoda, hogy évi átlagban csaknem 70 000 ember vándorol ki külföldre a jobb jövő reményében.