(Gyenge idegzetűeknek és 10 éven aluliaknak nem ajánlott!)

Idén az Imre Zoltán-díjat Hégli Dusan koreográfus, rendező, a pozsonyi Ifjú Szivek Táncszínház művészeti igazgatója kapta. A Szegedi Kortárs Balett alapítójának nevét viselő díjat 1998-tól évente, egy tánc­művészekből álló szakmai kuratórium ítéli oda. Az elmúlt évek díjazottjai közt olyan ismert táncművészek nevei szerepelnek, mint Frenák Pál, Román Sándor, Popova Aleszja vagy Juronics Tamás.

A koffer nagyanyámé volt. Mivel nem sokat utazott, s ha ellátogatott is falun élő fiához, vagy a barátnőjéhez egy közeli kisvárosba, minden szükséges holmija belefért, időnként kölcsönvettük, afféle kiegészítő tárgyként, mert ha mind az öten utaztunk, nem ártott egy nagyobb bőrönd, egy hátizsák, és az a kis piros koffer.

Uramisten, több mint ötven éve. (Nem én öregszem, az unokák nőnek, hová is tettem a szemüvegem, ott van az orrodon, tényleg, hát nem érzem, nem látom, a szemüvegemtől nem látom.)

Kezdetben volt a szuszogás, a morgás, a tiltakozás, a csakazértsemezés.

Ha az első hat helyezésért járó pontszámokat nézzük, Magyarország többnyire az első tízben végez az országok versenyében. Számos magyar sportolónak játszották el a magyar himnuszt, amikor a dobogó tetején állt, s időnként úgy éreztük, az ő érmükhöz mi is hozzájárultunk, akik végigszurkoltuk a versenyeket. Mennyire vagyunk jártasak a magyar olimpiai sikerekben?

Pénz beszél, színész játszik, néző néz, mint a Rozi a moziban. Nem volt színház, illetve színház volt, csupán az előadások maradtak el, a járvány miatt. Az ember megérti. A színész nehezebben, ő bizonyára úgy érzi, a kenyerét vették el, pedig a javát még nem ette meg.

Ajándék, mellyel megleptek. Nem én magam magam. Hiszen már akkor sem nézhetnék bátran a szemembe, ha azt mondanám, kétszer harminckét éves lettem én. Mert mocsarasodom (Tandori Dezső nyomán), és csorog alá, csorog az üres árok (milyen pontosan látta, érezte Pilinszky János).

Gondolom, sokan és hosszan törték a fejüket, hogyan lehetne a kört négyzetesíteni. Egyelőre úgy tűnik, lehetetlen. Ezzel szemben a gömb kockásítása megoldható. Aki nem hiszi, járjon utána. Nézze meg az Ifjú Szivek Táncszínház legújabb műsorát, a KÉJ-t.

Holnap szép nap lesz – biztattam magam előző este, mégis klasszikus gyomorgörcsök gyötörtek, Sebestyén Márta hangját véltem hallani, mely szerint én az éjjel nem aludtam egy órát, ami nem jön ki, ha utánaszámolok, ugyanis ha azt veszem alapul, hogy egy felnőtt embernek is kijár a nyolcórás alvás, bár ahogy nő az évek száma, egy idő után úgy csökken az aludhatnékja, állítják sokan, de én nem, szóval nem egy órát nem aludtam, hanem öt és felet, viszont összesen két és felet nem tetszettem aludni.

Most már az országot járja, a Covid miatti szigorítások következtében elmaradt előadásokat pótolja az Ifjú Szivek Táncszínház, mely csaknem egy hónapot töltött Franciaországban, az avignoni fesztiválon, amely szintén nem volt olyan szabad, laza, mint az előzőek. A fertőzésveszély a fesztivál szervezőit is óvatosságra intette.

Elindultam szép hazámból – énekelhetik most sokan, hiszen útra lehet kelni, vár a tenger, csábító ajánlatokkal csalogat Horvátország.

Az Ifjú Szivek Táncszínház Avignonba készül. Tavaly a koronavírus-járvány miatt elmaradt a város nagy hírű színházi fesztiválja, idén viszont megtartják, egyelőre nem tudni, milyen korlátozásokra, szigorításokra kell számítaniuk az előadóknak és a nézőknek.

Vidéki lakos lettem. Mit vidéki? Egyenesen falusi. Most már valódi falusi. Mert bár Pozsonyban születtem, akkor még álfőváros volt, a valódi főváros, Prága után a második a sorban, nem éreztem magam addig városinak, később pláne nem fővárosinak. Minden ideg- és érzelmi szálammal egy csallóközi kis faluhoz kötődtem. Anyám ott született, apám ott tanított, mi ott nyaraltunk éveken át két hónapig, és amikor lehetett, teleltünk is.

Ülök a szobámban, ha a Záray–Vámosi duó slágerét idézném, azt írnám, búsan, egyedül, de nem vagyok egyedül, csak a szobámban, és bús sem vagyok. Zenét hallgatok, koncertet nézek. Az Ifjú Szivek zenekarának előadását.