Szerelmem, a néptánc

Nyolcadikos voltam, amikor Garam­szentgyörgyön unokanővérem, Füri Katalin szer­vezésében táncpróba indult az akkor frissen átadott kultúrházban. A kilencedikes és középiskolás lányokat választotta ki, mert Quitt­ner János az Országos Népművészeti Fesztiválra hatalmas műsort szeretett volna a csehszlovákiai néptáncegyüttesekből. A lányok tavaszváró karikázóval készültek. Nagyon szerettem volna, ha engem is kiválasztanak, de még csak nyolcadikos voltam, a teremben figyelhettem csupán, mit csinálnak.

Nem az fájt igazán, hogy mellőztek, hanem úgy éreztem, sokkal ügyesebben meg tudom csinálni, amit kérnek tőlük, mert amit Quittner megmutatott, azt én rögtön letáncoltam. Úton hazafelé énekeltem, otthon is táncoltam, most is el tudom táncolni az egész folyamatot. Bele voltam betegedve, hogy nem táncolhattam. Elhatároztam, keresek olyan lehetőséget, ahol ezzel foglalkozhatom. Amikor bekerültem a zselízi gimnáziumba, kézilabdáztam, zongorára, ritmikus sportgimnasztikára jártam. Apám azt mondta, el kell dönteni, merrefelé indulok, mert minden nap van valamilyen programom. Reméli,  nincs más. Van, válaszoltam. Léván a Garam Menti Néptáncegyüttes. Oda szerdán meg pénteken fogok járni. Mehetsz, mondta apám, de hozzátette, nem foglak furikázni. Anyám is néptáncos volt, apám cipelte a viseletét, a csizmáját, akkor eldöntötte, hogy ezt még egyszer nem csinálja. Rendben van, mondtam neki, én ezt egyedül intézem.

A gimnáziumi éveim alatt jobban kötődtem a néptáncegyütteshez, mint az osztályomhoz, az érettségi találkozókon nem tudok miről beszélgetni a volt osztálytársaimmal, az emlékeim a Gamar Mentihez kötnek. Szerelmes voltam a néptáncba. Később ahol megjelentem, ott rögtön alapítottunk egy táncegyüttest, vagy legalább népi játékokat, néptáncot tartalmazó műsort készítettem. Tíz évet húztam le a nagyölvedi alapiskolában, ott a mai napig emlegetik, hogy maga volt az, aki télvíz idején felküldte a gyerekeket mezítláb a színpadra a libás táncával.

Közben férjhez mentem, és kiötlöttük a férjemmel, hogy Zselízen alapítunk egy néptáncegyüttest gyerekeknek. Az igazgatónőnek egyetlen feltétele volt, mehet a Tiszta Forrás Alap Kincső Néptáncegyüttese, de az iskolának is legyen táncegyüttese. Így született a Mákvirágok. Isteni csapatom volt, Sándor fiunk korosztálya. Imádtam azokat a gyerekeket, ők is engem. Ha ott álltunk a Garam partján, és azt mondtam, ugrunk a Garamba, visszhangozták: ugrunk, ugrunk, Eszter néni. Sírt az egész falu, amikor váltottam.

Elmentem, mert kétezerkettőben létrehoztak egy megyei művelődési központot, és szóltak, hogy nem lenne-e kedve a férjemnek ott dolgozni. Neki nem volt kedve,   akkor került a zselízi kultúrházba, nekem viszont volt kedvem.

Öten vagy heten jelentkeztünk. Amikor már a meghallgatásra ke­rült sor, az igazgató úr, Sugár Tibor kijött, azt mondta, úgy döntött, maradjunk ott ketten, közülünk választ. Úristen, mit fog kérdezni? Otthon a konyhaszekrény felső sora volt a hallgatóság, annak mondtam el a beszédem.

Az igazgató úr azonban semmit sem kérdezett, beszélgettünk. A másik jelentkező kijelentette, ő biztos befutó, a terveit részletezte. Nem ő lett a befutó. Megköszönték neki, hogy jelentkezett, nekem meg azt mondták, maradjak ott, megbeszéljük a részleteket. Ez egy pénteki napon volt, karácsony előtt.

Közölték velem, hogy ezt a tevékenységet főállásban kell végezni. Igen ám, de nekem ott volt az osztályom. Az első félévet még lezártam a másodikosaimmal, februárban léptem be az új munkahelyemre. Amikor a magyar képviselők nem kerültek be a parlamentbe, sok minden változott több munkahelyen, az enyémen is, de engem mint egy bútordarabot delimitáltak, én lettem a Regionális Művelődési Központ módszertani folklór-szakelőadója. Én voltam az egyik legjobb az országban. Olyan dolgokat hoztam, amelyekből a mostani szlovák szakma táplálkozott. A Magyar Táncművészeti Főiskola tanárai tartottak előadásokat, Lévai Péter, Mizerák Katalin. Átrendeztük a kultúrházat, ott volt az osztályterem, a táncterem, az étkező, a háló.

Kilencvennégy–kilencvenötben alapítottuk meg a Kincsőt. Mézes Árpáddal és feleségével, Zsuzsával arról beszélgettünk, hogy jó lenne táncegyüttest alapítani, ők zenélnének, mi tanítanánk a táncot, megváltjuk a világot, visszahozzuk Zselízre az Országos Népművészeti Fesztivált.

A gimnazisták voltak az első táncosaink, rájuk építettünk az első öt évben. Közben azon gondolkodtunk, hogy kellene utánpótlás, létrehoztuk az Apró Kincsőt. Minden pazarul működött, amíg meg nem szakadt a kapcsolatunk. Akkorra viszont már a gyerekeink zeneiskolába jártak, ahol teljesen más képzést kaptak. Az egyik apuka elmesélte, hogy a kislányának a kezét bottal verte a tanító néni, mert nem úgy játszott, ahogy ő tanította, ahogyan a zeneiskolában kell. Ez a kislány nálunk prímás volt. Ettől kezdve az első időben kéthetente, később hetente beültettem a gyerekeket az autóba, és irány az Óbudai Népzeneiskola. Ezekkel a gyerekekkel hoztuk létre a Gereben együttest, amely a mai napig muzsikál, a Kincsőt kíséri. Remek csapat. Már CD-t is készítettünk, a keresztapja Kobzos Kis Tamás lett. De az utánpótlásról is gondoskodni kell, mert egyszer csak kiöregedhetnek a zenészek, vagy más elfoglaltságuk is lesz, ezért itt Zselízen folyik a népzeneoktatás. A két fiam tanít, Sándor bőgőt és brácsát, Zsombor cimbalmot.

A gyerekeim nemzedékének sokkal, de sokkal könnyebb volt elkezdeni a néptáncot, színpadra kerülni, mint annak idején nekem. Az Apró Kincsővel meg a Kincsővel számos, de azt is mondhatom, számtalan fellépésünk volt. Engem annak idején lelkileg megnyomorított, hogy csupán azért nem vettek be a tánckarba, mert csak nyolcadikos voltam. Mindent el tudtam volna táncolni, amit nekik kellett, és persze élveztem volna. Rettenetes volt hallgatni, amikor azt mesélték, hol mindenütt léptek fel, merre jártak. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy ne csupán középiskolásokat verbuváljunk, hanem kicsiket is, akiket a gyerekjátékokkal vezetünk be a népművészet titkaiba. Most már nem próbálok, nem oktatok táncot, nem készítek koreográfiát, más feladatokkal látom el magam. A Kincsők vezetését Sándor fiunk vette át. Mind a három fiunk a néptánc és a népzene bűvöletében nőtt fel, Dani itt sertepertélt a Kincső megalakulásakor, ő akkor alapiskolás volt, később az együttes tagja lett, de zenélt is, nagybőgőn játszott. Sándor és Zsombor a budapesti Nemzeti Táncegyüttest erősíti, de a Kincsővel is komolyan foglalkoznak, elsősorban Sándor, de Zsombor is hazajár cimbalmot tanítani.

Újabban többnyire az együttes körüli adminisztratív munkát végzem – ezt nem úgy kell érteni, hogy könyvelek –, pályázatokat írok, szervezem a turnékat, hozom a táncoktatókat. Nagy szerencsénk, hogy a kultúrház mindig nyitva áll előttünk, itt próbálunk, itt töltjük a táncos és zenés életünket. Szerencsések vagyunk, hogy a város ezzel támogat bennünket. Mégis van egy nagy szívfájdalmam. Mégpedig az, hogy nincs székházunk. A kultúrházat is tatarozni kellene, itt állnak dobozokban a ruháink, a viseleteink, van, amit a gyerekek hazavisznek, mert itt már a dobozok sem férnek el. Megtörtént, hogy beázott a kultúrház, majdnem tönkrement az összes viselet, nagy nehezen tudtuk rendbehozni. Ha lenne székházunk, számos gondunk megoldódna. Időnként arról álmodozom, hogy van egy ház, amelyiket úgy építettek, hogy legyen benne színpad, tükörterem, legyen hely minden viseletnek, cipőnek, csizmának, hangszernek, hogy van egy kulcsom egy házhoz, ahova bemegyünk, ahol meleg van, ahol szól a zene, ahol ott van külön egy számítógépem, mint itt, ott lehetek akár éjfélig, írom a pályázatokat, közben jönnek a gyerekek a szüleikkel, folyik a próba, ahol olyan raktárhelyiségünk van, ahol tisztaság van, nincs penész, nem omlik a vakolat. Minden olyan, amilyennek lenni kell.

Évek óta Zselíz szívfájdalma volt, hogy anno a politika beleszólt az Országos Népművészeti Fesztivál szervezésébe, és elvitték Zselíztől ezt a népművészeti ünnepet. Az emberek belebetegedtek. Az egyszerű embereknek nem magyarázod el és nem is érdekli őket, hogy politikai döntés született. Megszervezték Bősön a fesztivált, ahol az okleveleket nem adták át az együtteseknek, mert az állt rajtuk, hogy Zselízi Országos Népművészeti Fesztiválon való részvételért. Csak a köcsögöket kaptuk meg. Deákiba állítólag a Csemadok minőségi csoportjait hívták meg. Ha ez volt a minőség… Ráadásul úgy próbáltak bennünket terelni a szervezők, hogy ne lássuk azt  a rengeteg bóvlit, amit ott árultak. Nem lehet, hogy ilyen legyen egy országos fesztivál – dühöngtünk. Itthon megkerestük a polgármestert, családokhoz mentünk, mindenkinek a támogatását kértük, hogy a fesztivál hű legyen a hagyományokhoz. Programtanácsot alapítottunk, statútumot készítettünk, rengeteg volt az előkészület, hogy ne csússzon félre az egész.

Nagyon fontos volt, hogy az Országos Népművészeti Fesztivál visszakerüljön Zselízre. Mi – a Juhász család – a Csemadok elnökségének megbízásából lettünk a fesztivál szakmai vezetői. Ami nemcsak azt jelenti, hogy összeállítjuk a programot, meghívjuk a fellépőket, hanem azt is, hogy kit hol szállásolunk el, hol étkeznek az emberek, egyszóval mindenesek vagyunk. Most már ötnaposra duzzadt a fesztivál, rengeteg a fellépő, sok a gyerek, róluk külön kell gondoskodni, rájuk jobban kell figyelni. Szerettem volna pajtát építtetni, de nem kaptam rá engedélyt, azt mondták, ez természetvédelmi terület.

Az idei fesztiválon rengetegen voltak, mindenki fölszabadult volt, mert Juhász Eszter kiírta, hogy a fesztiválon nem lehetnek politikusok. Itt senki ne kampányoljon. Műanyag bóvlit sem engedtünk a fesztivál területére, csak kézműves termékeket árulhattak.

A Hagyományok Házával sajnos nem úgy alakult a kapcsolatunk, ahogy szerettük volna. Ők idén is támogatták volna a fesztivált, de már megszabták volna, ki szerepelhet, ki nem. Ebbe nem mentem bele. Én néprajzi előadásokat terveztem, beszélgetéseket a nagy öregekkel, azt szerettem volna, hogy a gyerekeknek a régi szervezők, néprajzkutatók, néptáncosok beszéljenek a múltról. Megszólítottam például Katona Istvánt, a Hajós egykori koreográfusát. Nála is táncoltam, rengeteget tanultam tőle. Én kijelentettem, hogy jön Katona Pista, ők nemet mondtak. Amikor azt mondják, én támogatlak, de csak úgy, hogy az lehet, amit én akarok, akkor én erre nemet mondok. Akaratos vagyok, önfejű. Szakmailag Katona Pista is letett valamit az asztalra, nem lehet őt kiradírozni. Ő volt az első, aki a táncházakat itt elindította. Hétvégén bepakolt bennünket az autóba, és jártuk az országot, táncházakat csináltunk akkor, amikor még azt sem tudtam, mi az a táncház, ki Martin György, Borbély Jolán. Tőle, Katona Pistától tanultuk meg.

Közben van egy másik munkahelyem. A leader programos megyei kapcsolatok építésére írom a pályázatokat. Arra, hogy ide, az Alsó-Garam mentére a pici falukba, ahol színpad sincs, kultúrház sincs, csak egy helyiség van, ahol kályhával tüzelnek, ahol a polgármester nem veszi fel a fizetését, a könyvelőjének adja, a felesége fóliáz, abból élnek, hogy oda meg tudjanak hívni egy színészt, hogy néha láthassanak színházi előadást – ezért kell segíteni nekik.