Egy sikeres műsor pozitív hozadéka

Az Allegro Molto Barbarónak 2019-ben, a rendszerváltás 30. évfordulóján volt a bemutatója, azóta többször átalakítottuk. Nem azért, mert nem volt jó, hanem hogy aktuálisabb legyen. Azokra a változásokra reagáltunk vele, amelyek az elmúlt öt évben történtek – mesélte Hégli Dusan, a táncszínház művészeti igazgatója, az Allegro Barbaro megalkotója.

– Avignonban a műsor második verzióját adtuk elő, természetesen francia szöveggel. Ebben az előadásban is Jean-Marc Barr amerikai–francia színész-rendező mondta fel a francia szöveget. Húsz alkalommal adták elő az Allegrót az Espace Roseau Teinturiers színházban.

Természetesen – és ez nem túlzás – a Szivek műsorára minden alkalommal megtelt a színház, a civilek mellett a fesztivál előadásaira fesztiváligazgatók, rendezők, színházigazgatók, műsorszervezők, újságírók is járnak, akik a következő évadokra, fesztiválokra keresnek együtteseket, előadásokat.

– Mi is abban a reményben megyünk az avignoni fesztiválra, hogy sikerül megtalálni azokat az igazgatókat, műsorszervezőket, akiket ez a fajta megközelítése a táncszínháznak, az élet fontos kérdéseinek érdekelhet, akik azt is meglátják, hogy ez a téma ilyen megfogalmazásban továbbjátszási lehetőséget rejt magában. Szinte minden előadáson voltak komoly érdeklődők – mesélte a fesztivál és az előadások jelentőségéről a művészeti igazgató.
Ha valakinek megtetszik egy műsor, elkezdődnek a tárgyalások, szóban, írásban érkeznek a megkeresések.

– Mi szlovákiai magyarként tudjuk, hogy nekünk a külfölddel való viszonyunk más, mint mondjuk egy németországi németnek vagy magyarországi magyarnak, szlovákiai szlováknak. Mi sohasem leszünk a szlovák kultúra fősodrában, és a magyar állam sem fog egy határon túli magyar intézményt fölkérni, hogy képviselje. Nekünk megvan a saját utunk, vannak sikereink, ezeket kisebbségi táncszínházként nehezebb elérni, de megéri a többletmunkát – vallja Hégli Dusan.

– Az, hogy megjelentek kritikák a műsorunkról a francia színházi szaklapban és a nem színházzal foglalkozó lapokban, nagyon fontos visszajelzés, sőt talán fontosabb, mint bárki másnak, aki nem kisebbségi kultúrával foglalkozik. Csupa jó visszhangja van az előadásnak, a témaválasztásnak, a tánckarnak, a zenekarnak, az egész formanyelvének, sőt a lapokban kitértek a francia fordításra is. Akik mind a két nyelvet értik, csodálkoztak, hogy Parti Nagyot lehet ilyen remekül franciára fordítani, hogy a francia szöveg visszaadja a Parti Nagy-os jellegzetes nyelvi fordulatokat. Ez a Zaremba házaspár munkáját dicséri, akik irodalmi fordítást készítettek ebből a szövegből.
Ezek után nem csoda, hogy van egy nagyon komoly érdeklődő Párizsból, jövő tavaszra invitálta a francia fővárosba a Sziveket, a provence-i művészeti fesztiválra is kaptak meghívást, egy romániai színházi fesztiválra is invitálták őket. A Carriacoru szigetén levő francia állami nemzeti színházzal komoly beszélgetés folyt a Szivek lehetséges fellépéséről

– Megtörtént, hogy egy egész román társulat beült az előadásunkra, és nagyon élvezte. Jól szórakoztak, mert kelet-európaiként nekik elég ismerősek a helyzetek – mondta a művészeti igazgató. 

Mivel a Szivek jó kapcsolatban van fenntartójával, a kulturális minisztériummal, nem gátolja az együttest abban, hogy külföldre vigyék az ország, ezen belül a táncszínház jó hírét

– A két évvel és az öt évvel ezelőtti Finomhangolásra eljött a párizsi szlovák intézet igazgatója, legutóbb a szlovák nagykövet jött oda hozzánk, gratulált – ami egyértelműen azt jelenti, hogy támogatják a táncszínházat.
Hégli Dusan tavaly részt vett egy válogatón, amit a szlovák intézet szervezett a Szivek kezdeményezésére. A válogatón kiválasztottak olyan színházakat, amelyek képviselhették volna az országot az avignoni fesztiválon. Sajnos nem lett belőle semmi – ez finoman szólva lehangolja az ötletadókat, akik nem kizárólag önmagukban gondolkodnak, hanem a minőségi munkát végző más együttesekben is.

– Az avignoni fesztivál nem olyan, mint a hazaiak. Vannak olyan produkciók, amelyek több ország részvételével készülnek. Például a szingapúri és a párizsi opera közösen hozott létre előadást. Az állam pedig nem szól bele abba, ki mit ad elő kivel. Anyagilag, marketinggel vagy bármi mással megsegíti az állam az előadásokat, ha beleilleszkedik az állam kultúrdiplomáciai céljaiba. Azt gondolom, hogy Szlovákiában a szó szabad – ez vonatkozik a színházakra, az irodalomra, a filmre, minden művészeti ágra. Külön nem tesz érte semmit, de nem akadályoz és anyagilag támogat. Azt gondolom, itt is lehetne ilyen együttműködés, eddig még nem koppintottak a fejünkre azzal, hogy valamelyik előadásunk nem tetszett. A mi előadásainkba senki sem szólt még bele, de sok helyen létezik ez a probléma. A politika nem mindig hagyja szabadon szárnyalni a művészeket. Nemcsak nálunk létezett, létezik ez a gond, hanem Nyugaton is. Főleg egy-két támogató szól bele szívesen egy-egy színházi előadásba, de ismétlem, más művészeti ág termékébe is, azzal, hogy az én pénzemért elvárom, hogy a munkátok elsősorban nekem feleljen meg. Vannak, akiknél zsigerből működik az öncenzúra. Ebben a Barbaróban nem arról van szó, hogy itt be van tiltva valami, nem lehetne valamit csinálni, inkább azokról a késztetésekről, amerre a kultúrát sodorja a közvélemény, mondhatnánk, de nem a közvélemény manipulálja a kultúrát, ezt fölülről irányítják. Erre érzett rá az avignoni színház igazgatónője, aki minden előadás után a színházban vagy kint az utcán magyarázta az embereknek, mennyire fontos ez a darab. Alain Timár – magyar származású, de már nem tud magyarul –, egy kisebb színház igazgatója azt mondta, ez a legfontosabb előadás Avignonban idén. Mert ez a darab azokról szól, akik az előadásukkal különböző társadalmi problémákat dolgoznak föl, a szerelemről, a féltésről, a hatalomról. Ez is jóleső elismerés. Igen, a Barbaro tulajdonképpen azzal foglalkozik, hogy a színházcsinálók hogyan élik meg ezeket az akár személyi, akár társadalmi problémákat.

Avignon nem azt jelenti, hogy a színészek előadni és szórakozni utaznak a fesztiválra.

– Ez erőltetett menet. Húsz előadás egymás után. Igaz, mi hozzá vagyunk szokva, hiszen járjuk az országot, elég sűrűn tartunk előadásokat. A magyar vagy a szlovák nyelv öt-tíz millió embert tud megszólítani, ez van a néptánccal is, aggódunk, hogy ki érti, ki ismeri, ki nem. Ez Avignonban nem számít. Csak az számít, a társaság, a zenészek, a táncosok, a technika és a darab kit tud megérinteni és megszólítani, függetlenül attól, milyen nemzetiségű, milyen műveltségű. Ez egy táncosnak vagy színésznek nagy kihívás, hogy érthető-e a darab, tudja-e más nemzetiségű, más nyelven beszélő embernek olyan árnyaltan közvetíteni az egészet, mint egy magyar vagy szlovák embernek. Ezeket a tapasztalatokat itthon nem lehet megszerezni. Van, akinek egész életében nem sikerül ilyen kihívás előtt állni – elemezte a helyzetet, a tánchoz való viszonyt Hégli Dusan. – Az avignoni fesztiválon senkit nem érdekel, honnan jöttél, melyek az előzmények. Csak az érdekli a nézőt, ott, aznap este mit teszel. Ez a versenyhelyzet jót tesz, megmérettetjük magunkat. Sokat hallunk arról, milyen értékes a mi hagyományos kultúránk, ez visszatérő közhely. Márpedig a közhelyek igazak. De ha annyira fontos és értékes, nekünk erről is kellenek a visszaigazolások. Nagy kihívás az ismerőseinket, a hazai szakmát, a szüleinket megszólítani, az is nagyon fontos, de éppen olyan fontos a külföldi szakmát, közönséget megszólítani. Egyik sem fontosabb a másiknál, egyszerűen más kihívások.

Ez azt jelenti, hogy bár ugyanazt a műsort adják elő itthon, mégis nagyobb, komolyabb feladatot jelent külföldön szerepelni. A Barbaro szövege itthon magyarul vagy szlovákul hangzik el, Avignonban franciául, de ez nem azt jelenti, hogy egyformán érti a közönség. A táncosok feladata, hogy úgy mozogjanak a színpadon, hogy a mozdulatokat is értse a közönség vagy a külföldi szakma.

– A színpadon előadott néptáncon sokféle dolgot tudunk érteni. Érdemes megkülönböztetni a mutatványosszerű előadásokat, amelyek arról szólnak, hogy milyen jól táncolunk. Ezt is lehet nagyon jól csinálni. Aztán van egy másik műfaj, ahol nem kimondottan azt várjuk, hogy a néző elájuljon attól, hogy valaki milyen gyorsan csapásol vagy milyen szépen forog, hanem azt várjuk el, hogy velünk együtt jöjjön, és fejtse meg azokat a dolgokat, amelyeket mondani szeretnénk. Hogy mennyire van a kezünkben és a nézők kezében az a kulcs, amelyikkel együtt kinyitjuk a zárat, az maga okozhat   katarzist. Más az élmény, ha a néző maga jön rá, mit is fejez ki a tánc, egy-egy mozdulat, mint az, ha didaktikusan ki van rakva elé, mit kell gondolnia – vallja a művészeti vezető.
Az Allegro a táncosoktól is mást igényel, mint egy klasszikus folkelőadás. Más minőségű jelenlétet. Hatvan percig ott kell lenni a színpadon, egy percnyi pihenő nélkül, ez komoly feladat. A mozdulat lényege nem az, hogy pontos-e, szép-e, hanem hogy a jelentését értik-e. Ez a táncos életében nagy lépés az érettség felé haladásban.