Életem a tánc

Hogy lettél Nyuszi, a gyerekek is Nyuszi bácsiznak, az egy gyerekcsoport a Nyuszi hopp nevet viseli.

Egészen kiskoromtól nagyon fürge gyerek voltam, futottam, mint a nyúl, egyszer csak valaki rámakasztotta, hogy úgy fut, mint a nyúl, így lettem Nyúl, illetve Nyuszi. De hogy a táncosok hogy tudták meg, az egy külön történet. Amikor a nyolcvanas években elkezdtem táncolni a Csallóköziben, akkor Nagy Iván, aki akkor már menő táncos volt, és ő minden kezdő táncost Gyuszinak hívott. Én meg egyszer félrehallottam, hogy azt mondja, Gyuszi, megkérdeztem tőle, honnan tudja, hogy engem Nyuszinak hívnak. Így derült ki, hogy engem Nyuszinak hívnak.

Hány éves korodban kezdtél táncolni és miért?

17 éves koromban, 87-ben. Azért, mert páran a fiúkkal unatkoztunk, láttuk, milyen csodálatosan szép nők jönnek ki a kultúrházból, gondoltuk, megnézzük, mi ez. Bementünk a próbára, Brandl Feri vezette akkor az együttest, két próba után azt mondtam, egész életemben ezzel akarok foglalkozni.

Mindjárt színpadra kerültél?

Mindjárt nem. Télen kezdtem el táncolni, február környékén, május elsején, akkor még voltak a nagy fölvonulások, akkor léptem föl először. Nem ez volt a legjobb föllépésem. Arra emlékszem, a vásártéren léptünk föl, azt se tudtam, hogy hol vagyok a színpadon. Erre a momentumra emlékszem. Verbunkkal léptünk föl, azt hiszem, sallai verbunkkal.

A Szőttesben folytatódott a pályafutásod. Hogy kerültél oda?

87-ben kezdtem táncolni, 89-ben elvittek katonának, akkor már tudtam, hogy nem Szerdahelyre jövök vissza, mert akkor már nagyon komolyan gondoltam a táncot. Akkor a legjobb együttes a Szőttes volt autentikus vonalon, a Szivek akkor már táncszínházas vonalon nyomult. Úgy gondoltam, a Szőttesbe megyek. Miután leszereltem, így is lett. 91-et írtunk ekkor. A Szőttesben lehúztam 2003-ig, közben  2000-ben hivatásos együttes lett a Szivek, akkor Hégli megszólított, először nemet mondtam, végül beadtam a derekam. 2000-ben így kerültem a Szivekbe. Volt 3 év, hogy a Szőttesben is táncoltam, meg a Szivekben is, mellette több helyen koreografáltam is.

Első koreográfiádat melyik együttesnek készítetted, mikor?

A Csallóköziben csináltam, mert egy rövid ideig, egy évig vezettem a Csallóközit. Brandl Feri 94-ben ment ki Izraelbe, őt helyettesítettem. De akkor még sem szakmailag, sem emberileg nem voltam alkalmas arra, hogy együttest vezessek. Föl is adtam.

Mekkora volt akkor a Csallóközi?

Egy együttesből állt, 10 pár. Klasszikus felnőtt együttes. Első gimitől kezdődött, a legidősebb már akkor is Süke Pityu volt, ő volt akkor 30 éves.

Közben jött a Szivek. Ott kezdtél hivatásos táncosként. Úgy érzed, hogy az ott töltött idő, illetve munka adott annyit, hogy később ismét vállald a Csallóközi vezetését és építését?

A legtöbbet Hégli Dusantól tanultam. A mostani pályámat a Sziveknek köszönhetem. Nagyon sokat adott nekem emberileg a Szőttes, a 2. anyegyüttesemnek tekintem a Csallóközi után. A Szőttesben ismertem meg a szakmát, a legtöbbet a Sziveknek köszönhetem. A Szőttesben ismertem meg, a  Szivekben tanultam meg. Amikor odamentem 91-ben a Szőttesbe, Richtarcsik Misi volt, utána jött a Hégli Dusan, 96–97-ig, 92 nyarán már tudtuk, hogy Dusan átveszi, onnantól kezdve 97-ig Dusan volt. Utána jött Szabó Szilárd és Németh Ildikó, az a táncospályafu­tásomnak a legcsodálatosabb szakasza volt, amikor megcsináltuk a Hacacáré című műsort, annak a bemutatója 2000-ben volt, utána jött Konkoly Laci, én 93-ban jöttem el, akkor még ő volt, most  meg a Füzék Gyuri vezeti gyakorlatilag, és mindig vannak művészeti vezetők, akik csatlakoznak. Gémesi Zoli.

Melyik volt a Szivekben a kedvenc műsorod, illetve melyik műsor volt meghatározó az életedben?

Két, szívemhez nagyon közel álló műsor volt a Szivekben. Az egyik a Bartók-műsor, a másik a Felföldi levelek. A tánciskolák is jók voltak, a Honti igricek is, érdekes volt a Mestereink is.

A Felföldi levelek volt az első műsor, amelyikkel Hégli Dusan arra az útra lépett, amelyen most jár, és amelyik elvezetett az Allegro Barbaróig.

Szerintem is. Elsőként használt vetítést, amit én most nagyon szívesen használok, prózát vitt az előadásba. Feldobta, színesítette az előadást.

Amikor elértél egy bizonyos kort, úgy érezted, talán most már kevesebbet kellene színpadon táncolni, inkább a saját gondolataidat kellene színpadra vinni?

Nekem totális felüdülés volt, amikor eljöttem a Szivekből, a végén a tánc csak munka volt nekem, tudtam, hogy el fogok jönni. Amikor meghívtak a Csallóközibe és elkezdődtek a próbák, újra visszaszerettem a néptáncba, a népzenébe. Újra nem munkának éreztem. Igaz, hogy kevesebbett voltam a színpadon, de azóta is színpadon vagyok. Az együttes egyik táncosa is vagyok. Az alkotás akkor kezdődött igazán, a Csallóköziben. A rendezői szakmát akkor kezdtem gyakorolni. Mivel táncos is vagyok, a színpadi létnek minden formáját nagyon szeretem.

Táncolsz, énekelsz, rendezel, koreografálsz, mindent csinálsz. Van kedvenc műsorod?

Mindig az aktuális, amit nagyon szerettem, az A mi Erdélyünk, abban szívemhez közel álló táncok voltak. Igényesek is. De nagyon büszke vagyok erre a mostanira is, a KépTáncra, aminek az alcíme A mi Felvidékünk. Úgy éreztem, ezzel tartoztunk a  felvidéki magyarságnak, de én önmagamnak is tartoztam. 

Annak idején a Szivekben sok eredeti anyagot néztetek, ez a munkátok része volt. Itt is tudtok eredeti anyagokat nézni? Hetente kétszer van próba, a Csallóközi amatőr együttes. Mire van lehetőség?

Nézünk eredeti anyagokat, de nem olyan intenzitással, mint a Szivekben. Ott a napi 6 órába belefért. Hiányosság, hogy nem nézünk elég autentikus anyagot, de nincs rá idő. Heti kétszer két és fél óra alatt nem lehet ugyanannyi munkát elvégezni, mint heti ötször hat óra alatt, ráadásul a tagok dolgoznak, iskolába járnak.

Az egykori profi táncosok is dolgoznak, nem a Csallóközi a főállásuk.

Viszont sokat segítenek. Fecske Renátával a gyerekegyütteseket vezetjük, Rigó Marsal Edit a nőitánckar-vezető, Lépes Anikó a jobbkezem, Bitter Péter az egyik legjobb táncosom.

Ahogy haladunk előre az időben, egyre több tagot számlál a Csallóközi. Kezdetben volt egy felnőtt együttes, aztán fokozatosan alakultak a kisebbnél kisebb csoportok – pontosabban a fiatalabbnál fiatalabbak csoportjai.

Amikor beléptem, azt láttam, ha nem építünk föl szisztematikusan lépcsőzetes rendszert, előbb-utóbb bezárhatjuk magunk mögött az ajtót. Most a két legidősebb táncos jövőre 60 éves lesz, a végtelenségig nem maradnak köztünk. Először az akkor háromévesekkel kezdtünk foglalkozni. Köztük van a lányom is, aki tizenhárom évesen remekül táncol, legutóbb  már a felnőttekkel is fellépett. Be kellett ugornia, és egy próbán két koreográfiát megtanult. Ezek a gyerekek tíz év alatt nagyon jó alapot kaptak. A legkisebbek óvodásként kezdik, és fokozatosan lépkednek egyre följebb. Az ifik közül néhányan már a felnőttekkel táncolnak. Most van a Nyuszi hopp, a Pici Csallóközi, az Apró Csallóközi, a Kis Csallóközi, az ifik és a felnőttek. Összesen 180 ember.

Ez azt jelenti, hogy a hét minden napján valamelyik csoport próbál?

Csak a szerda pótnap, ha közbejön valami, ami miatt nem tarthatunk próbát, akkor szerdára iktatjuk be. Ráadásul időnként kénytelen vagyok adminisztratív munkát végezni, pályázatokat írni, autóbuszt rendelni, egyeztetni – ezeket szolgálja a szerda.

Dunaszerdahelyen mindig megtöltitek a nézőteret. Egyrészt abból is ered, hogy mindenki valakinek a rokona, ismerőse, de azt hiszem, ezt leszámítva is meg tudnátok tölteni a kultúrházat. Nagyon jól hangzik az együttes neve. Más volt a helyzet akkor, amikor egy csoport volt, a Csallóközi vezetője sem főállásban állt a csapat élén, nem is terveztek évente bemutatókat, a néptánc hobbi volt.

Annak idején Brandl Feri talán két műsort készített, egy-két koreográfiára futotta az erejükből. A Szőttesben a kilencvenes években kétévente készítettünk új műsort, de mi szinte félhivatásosként táncoltunk akkor. Aki ott volt, az életét tette föl a Szőttesre. Annyit próbáltunk, amennyit bírtunk. Hivatalosan hetente kétszer, de nekünk a Szőttesről szólt az életünk. Minimális összeget kaptunk is érte a Mečiar-korszakig, aztán taccsra tette az egész Csemadokot. Most minden második évben készítünk egy teljesen új műsort, a közbeeső évben a Csallóközi-gálát szervezzük, rendezzük vendégegyüttessel. Kilenc éve minden évben rendezünk egy gyerekműsort is.

Az, hogy egy együttes műsort csinál, az természetes, de született egy saját műsorod, az Azonosságok, másságok. Ez személyes előadásod volt, két párra.

Azonosságok – averipe a pontos címe. Szándékosan adtam a magyar–roma címet, mert a magyar és cigány táncok közti azonosságokat és másságokat akartam bemutatnui. Egy kicsit visszamegyek az időben. Volt egy műsorunk, amelynek az volt a címe, hogy Azonosságok, másságok. Ez arról szólt, hogyan hatott egymásra a Kárpát-medencében élő népek, nemzetek kultúrája, zenéje, tánca. Fókuszban a magyar táncok voltak, tehát azt igyekeztünk bemutatni, hogyan hatott a magyar a szlovákra, a szlovák a magyarra, a magyar a cigányra satöbbi. Akkor már tudtam, hogy szeretnék olyant készíteni, amelyik csak a cigány és a magyar kultúra kölcsönhatására fókuszál. Én romungro vagyok. Bennem a roma és a magyar vér él együtt. Azért is érdekelt ez a téma, mert pályám alatt nagyon-nagyon sok cigány táncot ismertem meg, beleszerettem a cigány táncokba, ugyanúgy, mint a magyar táncokba. Egy idő után elkezdtem látni az összefüggéseket. Mi az, ami azonos például a komáromi és környékbeli vagy Kassa környéki magyar, illetve cigány táncban. Mi az, ami azonos egy magyar és egy cigány táncban, de mi az, amiben abszolút különböznek egymástól. Ez a téma izgatott úgy is, mint táncost és úgy is, mint koreográfust. Azt gondoltam, kell készítenem egy ilyen műsort, de csak két párra és ezért is lett az a címe a műsornak, hogy Azonosságok – averipe.

A lányod kilenc éve táncol. És a kisfiad?

A kisfiam még hivatalosan nem, de egyébként géppuskalába van. Nagyon szereti a cigány táncokat, és ha meghallja a cigány zenét, már csettintget az ujjaival és jár a lába, mint a géppuska.

Nyuszi hoppos?

Természetesen. Persze nem ott tanulja a cigány táncokat, ott magyar táncokkal foglalkozunk, de mind a kettőt szereti. És mivel jó a hallása, zenéből különórát kap, egy kis ének, egy kis fúvós, egy kis ütős.

A Csallóközi évek óta együttműködik a Pósfa zenekarral. Úgy tűnik, ti fél szavakból is értitek egymást.

Igen, ez nem csak szakmai kapcsolat. Nagyon szoros baráti kötelék fűz össze bennünket. A szüleikkel is nagyon jóban vagyok. Áldom a sorsot, hogy rájuk találtam, egészen pici koruktól ismerem őket, még a zsigárdi táborokból, és amikor a Csallóközibe jöttem, úgy gondoltam, megpróbálok velük együttműködni. Akkor még gyerekek voltak. A táborunkat most már 10 éve együtt csináljuk. Ők készítik a táncokhoz a zenét, remekül együttműködünk.

Most pedig a Csallóközi zeneszerető gyerekeinek népzenei képzését vezetik.

Megkeresett a Hagyományok Háza itteni hálózatának képviselője, Farkas József azzal, hogy itt is el kellene kezdeni a népzeneoktatást, ami a Felvidéken több helyen működik. Rögtön tudtam, hogy akkor ebbe bele kell vonni a Pósfát. Nálunk a Pósfa zenekar tagjai – Iván András, Zoltán és Péter – külön-külön hangszereken oktatnak, hegedűn, brácsán és fúvós hangszereken játszanak a gyerekek. Ez most már majdnem másfél éve remekül működik.