Valutatúra a mosoly országában

Tűző napsütés, utána hirtelen felindulás, mit keresek itt, kérdi, eltűnik néhány napra, mintha már ősz vagy megint tavasz jött volna el, de még fel sem ocsúdik az ember ebből a nyár van vagy mi a szösz állapotból, megint vakító napsütés, sehol egy ártatlan esőfelhő, zivatar előszele. Aki nem nyaral a tengerparton vagy bárhol egy kellemes, hűs vizű tó, esetleg folyó mellett, a saját levében fürdik. És számolja a napokat. Legszívesebben fogná a centiméterét, és mint annak idején a fiatalemberek, akiket két évre besoroztak katonának, vagdosná a centiket, már csak húsz nap, tíz, mindjárt utazom én is. Kiszabadulok ebből a pokolból. Már nem nézi vágyakozva a felpakolt kocsikat, amelyek utasainak többsége éjszaka indul, azt hívén, üresek lesznek az utak, reggelre célba érünk, meghosszabbítva legalább azzal az egy nappal a soványka szabadságot.

A még otthon maradók tervezgetnek, kalkulálnak, árfolyamokat böngésznek. Listát írnak, mi hiányzik még, mit kell beszerezni, mit nem praktikus az utolsó pillanatra hagyni. Valójában semmit sem jó az utazás előtti napokra halasztani, de míg vár a munka, addig minden odázódik. Egyik napról a másikra, egyik álmatlan, lelkifurdalástól terhes éjszakától a másikra. A listáról kihúzott teendők nem akarnak szaporodni, sőt egyre több a még beszerzendő ez meg az.

Főleg a pénz, az okoz fejfájást. Itthon váltsunk? A határon? Zugpénzbeváltóban? A nyaralóhelyen? Szállodában? Bankban? Talán a bank a legbiztonságosabb, még akkor is előnyös, ha valójában hátrányos. Ott a legrosszabb az árfolyam, ott fizet a kedves ügyfél kezelési költséget, akit azzal a kényszermosollyal fogadnak, amelyet már megszokhattunk. Tanfolyammosolynak is nevezhetnénk, persze, mert valószínűleg külön fejtágítón nevelik az alkalmazottakat arra, ha törik, ha szakad, ha az ég a földdel összeér, ha legszívesebben kardélre hánynák a jó ég a tudója, hányadik ügyfelet, a bájos mosoly nem tűnhet el az arcukról. A bank maga a mosoly országa. Aki oda belép a pokoli hőségből, a mennyországban kell éreznie magát, ahol bájos angyalok ülnek, akiknek más vágyuk sincs, semhogy kiszolgálják a legkedvesebb ügyfelet, függetlenül attól, pénzt hozott-e a bankba, netán kisebb vagy nagyobb összegtől szeretné megszabadítani saját számláját, ami tulajdonképpen nem is az övé, csak virtuálisan, mert a pénzét elsősorban a bank használja.

No de mi van, ha a kedves vagy undok, ellenszenves, kedvetlen belépő (nem az a belépő, aki főszerepet játszik egy operettben, és nem is kezdi el víg, harsogó szólóját) szerényen köszön, aztán megkérdi, váltanak-é eurót másfajta pénzre, mert ő bizony nem szívesen kelne útra egy másfajta ország másfajta pénze nélkül vaktában, család, kisgyerek, mi van, ha gyorsan kell a pénz enni-, innivalóra, netán fordítottjára, toalettre. Szóval más valuta kell. Várakozva néz mosolyország tündérkirálynőjére, visszamosolyog. Mindhiába.

A kiírás stimmel, ez itt bank, de pénzt nem váltanak, tessék megpróbálni a szomszédban. Hátha. Ott is csak szomszédba küldés, és persze hátha van. Ott, pár lépésre. Így küldözgetik, mint ahogy a nóta a juhászról mondja, hogy jól van dolga, egyik dombról a másikra terelgeti nyáját, fújja furulyáját, csak éppen egyik bankból a másikba, még abból is, melynek falán ott lóg a fekete elektronikus tábla, melyen vörös számokkal virít az árfolyam. Miért? Mi is a szerepe? Csupán a kész átverés díszlete.