A Sagrada Família árnyékában

Tanulságok

A repülőtéren – még Bécsben – akadtak bonyodalmak, anélkül nincs öröm, boldogság. Csipogtam, amikor át kellett mennem a kapun, többször megsétáltattak, aztán hívtak egy rendőr hölgyet, aki hiába tapogatott, nem talált nálam se fegyvert, se fegyvernek látszó tárgyat, beengedett az éden kapuján. Visszafelé megismétlődött a jelenet, de akkor már tapasztaltabb hölgy jött, akinek az első kérdése az volt, nincs-e műforgóm. Hogyne lenne, hát a titánom jelzi, hogy nem fegyvert, csupán fémet viszek át a kapun, a biztonság kedvéért végigtapogatott, de átengedett, rohanás az utolsó ellenőrző ponton, késésben voltunk – egy tolvaj miatt. Az unoka zsebéből ellopták a pénztárcát, személyistül, pénzestül, jogosítványostul, egészségügyi kártyástul, és nem akadt egyetlen rendőrségen sem valaki, aki tudott volna angolul, és kiállított volna egy bizonylatot arról, hogy az ifjú gazemberek áldozata lett. Tanulság? Több is van, a legfontosabbak: akinek műforgója van, jobb, ha kér erről az orvosától egy többnyelvű igazolást, ha repülőútnak ered, senki ne tartsa egy helyen az összes okmányát, Spanyolországban spanyolul tudni kell, vagy legalább egy szótár legyen a csomagunkban, senkiben se bízzunk, bárkinek enyves lehet a keze.

Pazar kilátás

No de Barcelona. A csemegét nem fogyasztottuk el az első napon, vaktában indultunk a városnak, a Spanyol téren kötöttünk ki – a város szélén laktunk egy turistaszállóban, remek helyen, reggelivel, meglepetésünkre pazar feketével, nem azzal a turistaszállókban csapolható amerikaival, amely leginkább halványbarna löttyre emlékeztet, semmint finom feketére, amelyhez ízlelőbimbóinkat szoktattuk. Szóval itt, pontosabban most már ott a szokásos reggeli – friss magos kenyér, croissant, sonka, sajt, lekvár, müzli stb. – után remek kávé, és útra fel. Többnyire fel, néha egyenesen, emelkedő nélkül, mert a látnivalók egy része fönt van, a kilátás a városra természetesen onnan észbontó. Gondoltuk, amikor fölgyalogoltunk a Katalán Nemzeti Képzőművészeti Múzeumhoz. Helyesbítek: itt-ott egy kis pihenés, fáradt lábunk kinyújtóztatása, az ifjú gyalog föl, én mozgólépcsőn. Mindjárt az első nap elkápráztatják az embert, hogy tessék, ne fáradj, fogsz még eleget gyalogolni – így is lőn, a napi legkevesebb 15 kilométer benne volt a lábunkban (mit mondjak, ahhoz képest, hogy az orvosom napi 6 ezer lépést írt elő, egy idő után már nem is néztem a lépésszámlálómat) – szép kényelmesen fölvitettem magam a város fölé. Kilátás pazar, hangulat nagyszerű. Zene(bona), árusok – szigorúan lepedőn kínálják a portékájukat, azt egy mozdulattal összerakják, ha megjelennek a rend bátor őrei, a zenészeket meg nem bántják, nemhiába rajonganak a katalán kultúráért, bár a hangszerekből és a torkokból világslágerek zengenek, jobb helyen komolyzene, ebből is az ismert fajták, a slágeresedettek. És ha le-lepillantunk séta közben, pazar kilátásban gyönyörködhetünk, alattunk a Spanyol tér, amelyen mintha nem akarna alábbhagyni a forgalom, pontosabban a körforgalom, egyre jönnek-mennek a buszok, személykocsik, csodálkozom, hogy a szent szobor nem szédül bele ott a tér közepén.

Nem elég egyszer látni

És innen is látható a Sagrada Família, mint szinte a város minden magasabb pontjáról, a hatalmas darukkal, mert még épül, ha minden igaz, 2026-ban befejezik, Antoni Gaudí halálának századik évfordulójára. Remélem, hogy megérem, és akkor ismét irány Barcelona, hogy teljes szépségében és bonyolultságában újra felfedezhessem a Szent Család templomát. Mint ahogy a várost, ezt a templomot sem elég egyszer látni, főleg nem lóhalálában, abban a tudatban, hogy még egy csomó dolgot beterveztünk, menni kéne, menni kéne, egy kis pihenésre, áhítatra sem idő (bár ez nem egészen igaz, egyik egyetemi tanárunk mondta, hogy az embernek arra van ideje, amire szakít, illetve amit fontosnak tart), sem lehetőség, a templom zsúfolva van turistákkal, minden ülőhely foglalt, de állóhelyet is nehéz találni. Őrületes fantázia, gazdag ötlettár kellett ahhoz, hogy valaki egy ilyen csodát kitaláljon. Ha részleteiben nézi az ember, az építészet sokfélesége ragadja magával, ha teljes egészében, szédítő. Gaudí 40 évet dolgozott rajta, lehet, hogy néhány évvel vagy évtizeddel tovább munkálkodott volna fő művén, de 73 éves korában elhunyt, ebben a templomban helyezték örök nyugalomra. (Nem betegségben halt meg, nem az építkezésen érte baleset, egy villamos ütötte el.) A Sagrada Famíliát 1882-ben kezdték építeni, ha egyszer elkészül (ismétlem, azt ígérték, 2026-ban befejezik), ez lesz Barcelona legmagasabb pontja, 18 tornyával a világ leggazdagabb tornyú temploma. Természetesen nem fejezik be teljesen, a rossz nyelvek azt mondják, 2032-ig még a dekorációkon fognak dolgozni. Állítólag Gaudí azt mondta, azért tart ilyen hosszú ideig a kivitelezés, mert az ügyfele nem siet. Aki azonban csak néhány napra látogat Barcelonába, az jól teszi, ha interneten megveszi a belépőt, mert így biztosan bejut akkor, amikorra tervezte, másrészt nem kell beállni a hosszú, tömött sor végére, és órákig ácsorognia, annak reményében, hogy talán bejut.

Végtelen sétányok

A remekmű után jöhet a következő zseniális alkotás, a Güell park. Előtte viszont vessünk néhány pillantást Gaudí egyik első lakóházára, a Güell-palotára, melyet a művészetek mecénásának, Eusebi Güell grófnak tervezett. A mecénás 1888 és 1910 között élt itt családjával. A palota legszebb része a tető, de mivel az épületet egy 12x18 négyzetméteres területen kellett felhúzni, Gaudí úgy döntött, kupolával és üvegablakokkal „nagyobbítja” a házat.

A Güell-palota után az egyik legnépszerűbb látványosság a Güell park, amelyben órákig lehet sétálni, harapni a friss levegőt – mert elsősorban ezért épült. Hogy az ott lakók, valamint az oda kirándulók ne a város gyárainak füstjét szívják. Ez a terv nem aratott olyan nagy sikert, amilyenre számítottak, hogy miért, miért nem, ki tudja, senki sem akart ott lakni, így aztán Gaudí költözött oda családjával. Azt hiszem, ma senki sem utasítaná vissza az ajánlatot, senki sem ódzkodna attól, hogy ott lakjon, feltéve, ha meg tudná fizetni. Végtelen sétányok, virágos pihenők a jellegzetes Gaudí-mintás padokon, utcazenészek, mondanánk, de nem mondhatjuk, mert aki itt muzsikál, nem az utcán szerezte zenei tudását. És persze árusok, akik már modernebbek, náluk is lehet kártyával fizetni a nyakláncért, karkötőért, hűtőmágnesért, vízzel töltött csiripelő madárkáért, bármiért, amiért a turisták hajlandók némi aprót adni. Emléktárgyak, melyekre ha ránéz az ember, egyből eszébe jut, hol járt, mit látott. A kilátás a városra innen is pazar, persze, mi nem pazar Barcelonában. Régi utcákon sétálhatunk le a belvárosba, kellemes túra, csak arra kell ügyelni, mikor megyünk, mikor ettünk utoljára, mert az éttermek egy része négykor bezár és csak este nyit, mindenkinek jár a pihenés.

A belvárosban mindig lehet harapni valamit a gyorsbüfékben, menüt is kínálnak, előétellel, arra vigyázni kell, nehogy tintahal legyen a tálon, mert az bizony Barcelonában is ehetetlen, azt nagyon kell tudni a hajó oldalához csapkodni, teljes erőből, hogy megpuhuljon, aztán lehet sütni-főzni, egyébként olyan rágós marad, mint a félig nyers hús.

Pompás lakóházak

A belváros is szeretnivaló. Széles utcák, szerényen díszített polgári házak (egyik-másik utca vagy utcarészlet Budapestre emlékeztet), köztük a Gaudí Múzeum (eredeti régi tárgyakkal, az ember fölfedezheti köztük a család régi diódarálóját), Gaudí gyerekszobája, két fürdőszoba, a tetőtér természetesen már olyan, amilyennek Gaudí megálmodta, föl és alá sétálgathat az ember, minden oldalról megszemlélheti a várost. Ha nem rest, a múzeum után végigsétálhat a Passeig de Gracián, Barcelona legszebb, legimponzánsabb sugárútján. A fáradtságot egy kis kávéval elmúlasztjuk, mellesleg itt is nagyszerű kávét mérnek, beszélgetni sem kell, az ember belemerül a forgatag bámulásába, hörpint egyet-egyet a kávéjából, jól elvan. Utána séta folyt. köv., és a versengés azon, melyik boltban nem veszünk semmit, mert ki fog ilyen drága, márkásnál márkásabb cuccokban flancolni olyan szerény városban, mint Pozsony és a még szerényebb Rajka falván. A kirakatnézés ingyenes, de ha az ember pompás lakóházakban gyönyörködhet, miért pazarolná drága idejét kirakatnézésre? Itt is megállhatunk egy hosszabb pillantásra a Passeig de Gracia 43-as számú háznál, talán írnom sem kell, hogy ezt ugyan nem Gaudí építette, de ő alakította át az 1877-ben épült házat. De hogy ne sértsünk meg más építészeket sem, akik hozzájárultak a Passeig de Gracia szépségéhez, említsük meg a Casa Lleó i Morerát, melyet 1902 és 1906 között épített át Lluís Doménech i Montaner, és a 41-es szám alatt a Casa Amattlert, Puig i Cadafalch épületét, melyen két évig dolgozott.
Ízelítőül ennyit Barcelonáról, bármilyen hosszan lehetne írni róla, de elsősorban látni kell, és nekem még vissza kell térnem a katalán fővárosba, hogy újra magamba szívhassam a Güell park illatát, és felfedezzem a városnak azokat a részeit, amelyekre a három nap nem volt elegendő.