Ne más döntsön helyettünk!

Nem kell a közönséget szavaztatni, mert azok úgysem értenek semmihez! Majd mi magunk között elintézzük. Sokszor így gondolkodnak a döntéshozók. Egyébként a politikus is hajlamos az ilyen túlkapásra. Pedig az athéni demokrácia intézménye valóban ősi, de cseppet sem idejétmúlt. Ahányszor Athénban jártam, minduntalan felkerestem az Omonia teret, a görög főváros legrégebbi placcát és a Pnyx történelmi dombját. Azt a két helyszínt, ahol évezredekkel ezelőtt a demokrácia született.

A véleményszabadság számomra alapvetés. Nincs igazuk a megmondóknak és a hatalmasoknak! Igenis komolyan kell venni mindenkit: az olvasót, a nézőt, a hallgatót. Ezért örülök, hogy él az Arany Medál díj, ami egy magánkezdeményezésként született kulturális elismerés. Alapítója, Navarrai Mészáros Márton – lapunk szerzője – még gyermekként találta ki az Arany Medál díjkiosztót, az év legjobb művészeinek elismerésére, amelyet a budapesti Bethlen Téri Színházban rendez meg. Eddig már három-négy díjátadón ott voltam, 2016-ban például engem kért fel, hogy adjam át a legjobb rendezőnek járó díjat Till Attilának, mert tudta, hogy mennyire szeretem a Tiszta szívvel című filmjét, és valaha interjút is készítettem vele a Nők Lapjába. Nagyon lámpalázas voltam, először léptem a világot jelentő deszkára.

Az Arany Medál díjakat már tizenhatodik alkalommal ítélték oda december 4-én, a múlt héten. Pest régi, századelős világot teremtő színháza, a Bethlen Téri Színház megtelt közönséggel és alkotókkal. Egy gombostűt nem lehetett leejteni, amikor kikászálódtam a taxiból. Színészek, írók, rendezők és újságírók nyüzsögtek a parányi előtérben, ahol már rég nem élő nagy színészek képmásai alatt, kávét szürcsölve, beszélgethettünk egymással. Ezek az átadók különleges, kellemes színházi délutánok, mert együtt örülhetünk a díjazott művészekkel, ők pedig örülnek nekünk, a közönségnek.

Az idei szavazáson, amelyre az elmúlt évekkel szemben most csak a neten volt lehetőség, Szakonyi Károly lett az életműdíjas. Három éve, a kilencvenedik születésnapja miatt, interjút készíthettem vele az Új Szónak. Tél volt, hideg délután, amikor a Móricz Zsigmond körtér egyik félig nyitott, szeles kávézójában beszélgettünk. Arról kérdeztem, hogy milyen érzés kilencvennek lenni. Különös – vágta rá a Kossuth-díjas szerző. „Pláne, ha arra gondolok, hogy amikor fiatal voltam, az ilyen korú emberek már öreg bácsik voltak. Matuzsálemek. Most pedig úgy vagyok ezzel, hogy a belső világom nincs szinkronban a naptári évemmel. Hála Istennek, még rendelkezem a szellemi frissességgel, és kilencvenévesen is dolgozhatom” – fűzte hozzá. Most, amikor jelenlegi felesége, az újságíró Seres Gerda oldalán és egy könnyelműen tartott bottal megérkezett a díjátvételre, ugyanazt láttam, mint legutóbb: Karesz nem sokat öregedett az évek során. Mindig is jóvágású, természetes viselkedésű és jópofa ember volt.

A Kossuth-díjas tánc- és színművész, Esztergályos Cecília szépen és humorral méltatta a közönség előtt. Dőltünk a nevetéstől és ámulattal hallgattuk őket. Két nagy színpadi alkotó találkozott az életműdíjas kivetített fotója alatt (ez a portré a kettőnk interjúja során készült róla), és mivel szerethetőek és természetesek voltak, vastapsot kaptak. Jó volt őket látni, együtt és önfeledtnek. Karcsi régi jó barát, fiatalkorunkban ismerkedtünk meg, a férjem, Radó Gyula a Francia tanya című kisregényéből forgatta a diplomafilmjét. A Vígszínház felkérésére írt Adáshiba című drámájával annyira kifejezően villantotta fel, hogy milyen nagyszerű író, hogy még a lengyelek is megvették a darab jogait és Gyuszit kérték fel, hogy rendezzen nekik belőle. Ő végül a lengyel tévének készített belőle tévés játékot 1980-ban. Tiszteletdíjából még arra is futotta, hogy ott lehessek a krakkói forgatáson és a varsói bemutatón. Erről írtam a Taps színházi magazinnak, és interjút készítettem Andrzej Wajda világhírű lengyel filmrendezővel, valamint az Adáshiba lengyel szereplőivel is. Karesz valahogy úgy rajzolta meg az életet, hogy nézhetővé és mulatságossá tette. Ebben a munkájában az elidegenedés is vastagon megjelenik. Akkor sem volt máshogy: mindenki ült a tévédobozok előtt, kimeredt szemmel és amikor már véget ért az adás, akkor is ültek a népek és bámultak tovább. (Aki élt akkor, meg sem lepődik, hogy szombathelyi fiatalként sokáig nem volt tévénk, csak a nagynénémnek.) Nem volt még olyan régen, amikor kiürültek a budapesti utcák, ha jó műsort adott a tévé. Mintha valami bombázás elől menekültek volna az emberek, annyira érdekelte őket a Belphegor, avagy a Louvre fantomja nevezetű sorozat, a Tenkes kapitánya vagy a Táncdalfesztivál.

Díjat kaptak mások is: az év színészének Vecsei H. Miklóst, az év színészének Mészöly Annát, a legígéretesebb fiatal tehetségnek Was­kovics Andreát választották. Mindannyian fiatalok (Anna a legfiatalabb, ő jövőre tölti a harmincat) és pályakezdők, de már sok előadásban és több filmben szerepeltek. Az idén a fővárosi Nemzeti Színházhoz szerződött Miklós – Hasi a beceneve – mellettem ült az ünnepségen. Csöndesen, elgondolkodva figyelt. Udvariasabb nem is lehetett volna, az Arany Medál díjasok közül egyedül ő jött elköszönni hozzám, megkérdezte, segíthet-e valamiben a sötét nézőtéren. A Miskolci Nemzeti Színház társulatába tartozó Anna elegáns, finom lány, beszéde határozott és összeszedett volt. Szerinte a Fekete pont című filmben nyújtott alakításáért kapta a közönségtől az elismerést. Okos színésznőként még arról is említést tett, hogy reméli, Szimler Bálint rendezővel nem utoljára forgatott. Legjobban talán Andi fogott meg, aki kicsit megilletődve lépett a színpadra. A Vígszínház tagja szerény volt, még akkor is, amikor valaki aláírást kért tőle a műsor után. Balmazújvárosból származik, sokáig Debrecenben játszott és a Színház- és Filmművészeti Egyetemen töltött évei során budapesti színészotthonban is lakott. Két régi, nagy kolléganőjét juttatta eszembe: Tolnay Klárit és Törőcsik Marit.

Az év rendezőjének választott Szimler Bálint egy nagyjátékfilmet rendezett: a Fekete pont kevés pénzből forgatott, társadalomkritikus iskoladráma. A Valami Amerika-filmekkel sztárokat teremtő Herendi Gábor szerint nagyon jó film, ajánlotta is mindenkinek. Lám, ezek vagyunk mi! – valami ilyesmit üzen nekünk a locarnói filmfesztiválon három elismeréssel kitüntetett alkotás. Biró Zsombor Aurél, aki az év írója lett, az első regényével mutatkozott be. Figyelemfelkeltő a címe is: Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek. Lényegében mindketten most kezdik a pályafutásukat. A közönség pedig már szereti őket. Meg lehetne nézni, hogy mit ad hozzá az Arany Medál díj az indulásukhoz, a Fekete pont vetítései például újra megteltek a díjkiosztó utáni napokban.

Személyes élményem, hogy régi barátokkal is találkozhattam. Ezer éve ismerjük egymást Medgyessy Évával, aki a ’90-es években külsősként dolgozott be a Nők Lapjába, később az Otthon magazin szerkesztőségében tevékenykedtünk együtt. Most dramaturg, legutóbb Vitézy László készített filmet a kommunisták által üldözött szerelmesekről írt munkájából. Férjem közvetlen kollégája volt Sattler Gyöngyi, a Magyar Televízió legszebb hangmérnöke. Velük legalább olyan élmény volt találkozni, mint a régi nagyokkal.

(A szerző köszönetet mond Navarrai Mészáros Mártonnak a cikk létrejöttében nyújtott segítségéért.)