A metropolisz, aminek nincs központja

Akárhányszor vagyok is itt, újra és újra be kell vennem a várost. Meg kell éreznem a tempóját, értelmezni a zajait, amelyek nem mindig egyértelműek. Nem pusztán legenda az, hogy sosem alszik. Időnként felmorajlik, vagy dörög, mint egy kitörni készülő zivatar.

 szobában hallom az eső locsogását. Kinézek az ablakon. Száraz minden. Sohasem sikerül hallás után megsaccolnom, kell-e esernyőt vinnem aznap. De a kiszámíthatatlanság szórakoztat. Ez New York, ahol minden sarkon érhet meglepetés.

A sziget legdélebbi csücskébe a felismerés érzése visz. Mintha már éltem volna itt. Lehet, hogy előző életeim egyikében a Lenape indián törzs lánya voltam, és én is elszórtam az osztrigák héját az utcán, hogy aztán a mutatós szemétdomb úgy ragyogjon a kagylóvázaktól, mint a gyöngy. El is nevezték az utódok Pearl utcának. (Most, látva a folyók és a New York-öböl sötét vizét, nehéz elképzelni, hogy egykor halásztak benne. Kajakozni is vakmerőségnek tűnik, nemhogy megenni a víz esetleges túlélőit.) Régi indián ösvények nyomvonalát követem. A városalapító holland, majd angol telepesek ezek mentén építkeztek. S bár a felhőkarcolók több helyen is súlyosan ráléptek a múltra, az utcák neve és irányvonala megmaradt.

Ha nem a lélekvándorlás, akkor a friss könyvélmény – Edward Rutherfurd New York, A város ahol az álmok születnek – vezet. Megtalálom a parton az erődöt is, ami nem az első számú látnivaló, de azokat az időket idézi, amikor a város megkapta mai nevét. Innen indul a Broadway (Széles út), ami a megszületésekor szokatlanul tágasnak számított. Amikor túljutok a hétvégi kirakodóvásár kajaárusain, és hősiesen ellenállok a parázson sült kukoricának, már a Wall Streetnél járok. Az egykori holland–angol városfalból viszonylag visszafogott utca lett, s bár nem sugall végtelen hatalmat, a pénzügyi világ központjaként mégis azt képviseli. Egyszer látni kell. A kétszert viszont mindig kihagytam.

A Manhattan fő negyedeit összekötő, délről északra tartó, közben zabolátlanul keletről nyugatra kanyarodó Broadway annyiféle, ahányféle városrészen áthalad. Nagyon hamar elérem a SoHo jellegzetes öntöttvas házainak negyedét. A díszítésről, a szegecselt tartóoszlopokról eszembe jut a budapesti kisföldalatti, csakhogy itt a vaselemek a magasba emelik az épületeket. A míves tartóoszlopokat sokfélére festik. Egyiket-másikat meg is kocogtatom, mert faragott kőnek mutatja magát. De nem az. A 19. századtól kezdtek a város környéki kohókban öntött elemekből építkezni, olcsóbb volt, mint a kő vagy a tégla.

Megszülettek a nagy terek, a loftok és a tűzlépcsők.Egyik ismerősöm nosztalgiával emlegeti azokat az időket, amikor a tűzlépcsőkön nagy élet folyt, grillezés, muzsikálás, még előadásokat is tartottak. De túl gyakran kellett riasztani a tűzoltókat – akik közül jó néhány tényleg olyan mutatós, mint a filmeken –, úgyhogy a lépcsőbulikat betiltották.

New Yorkban gyalogolni kell. Sokat. De az még a Szex és New York sztárjának, Sarah Jessica Parkernek sem igazán ment tűsarkúban. Hiába billegett nem túl meggyőzően nyolc-tíz centiken, nagyon hamar taxiért kiabált. Ebben a városban nemcsak divat, létszükséglet is az edzőcipő. A legnagyobb divatmárkákon és híres sportszergyártókon túl az utcai árusok is színesítik az amúgy követhetetlenül gazdag kínálatot. A nők jókora kézitáskáiban persze ott lapul a szép cipő, váltásnak, a munkahelyen. De az utcán senki sem teszi próbára a bokáját, térdét a szokatlanul kemény járdákon. A város jó része hatalmas sziklatömbre épült, azt mondják, ezért fárasztóbb itt a járás, mint máshol.

Gyalogolni, főleg ráérősen, azért is jó, mert nem az útikönyv, hanem a szemem, az orrom vezet. Ha eltalál egy illat, mondjuk a SoHóban, Dominique Ansel cukrászdájánál, irányt váltok. A fánkkal keresztezett croissant már messziről csábít. Szülőhazájában a francia séf valószínűleg kapna hideget-meleget, hogy átfogalmazta a franciák kedvenc süteményét, ami úgy tökéletes, ahogy van, de Manhattanben évek óta sorban állós sikert ér el vele.

Olajban süti, mint a fánkot, de leveles tésztából, és vaníliakrémmel turbózza fel. Igazi kalóriabomba a fogyókúrázók metropoliszában. De hiába a mély meggyőződés az egészséges táplálkozásról, mégis az álomízek győznek, meg az XL és XXL ruhaboltok.
Akkor is letérek a főcsapásról, ha feltűnik egy érdekes keresztutca vagy egy hatásos graffiti. New Yorkban mindent megkap az ember. Egyik nap Van Gogh ciprusainak parádés kiállításán igyekszem magasabb lenni, mint az előttem szelfiző, másnap egy falra álmodott képregény bizonyítgatja, hogy a sajt fogja megmenteni a világot. Jó is lenne!

A szórópisztolyosok között igazi mesterek vannak. Némelyik portréfújó még azt is tudja, amit a legnagyobb klasszikusok. Jellemet ábrázol. Egy óriás fekete arc a NoHo negyedben egyenesen a szemembe néz. Vicces, mintha valaki végre rám is figyelne a zsizsegő, robogó városban.

Az egyik utca fölött színes lampiongömbök sokasága csalogat be a kínai negyedbe. Az ánizs- és gyömbérillatot később a halárusok írják felül. Egymásba érnek a kis boltok és az utcai standok. Elhagyva a legyezőárust, a Doyers Streetre jutok, ami csak 61 méter, középen behajlik, mint egy könyök. Régen jó terepnek bizonyult a kínai bandaleszámolásokra. A huszadik század elején meg is kapta a Gyilkos sikátor, vagy a Véres szöglet nevet. Ma idegenvezetők vezényletével lehet a múlton borzongani. A kis utcában borbélyüzletek, szépségszalonok váltják egymást. A sort egy New York-i nevezetesség nyitja, a Nom Wah Tea Parlor, az 1920-as alapítása óta máig működő kínai étterem. Finom lehet a koszt, ha a Metropolitan Opera társulata is őket választotta a 2015-ös nagy MET-gála előtti fogadásra. A szuperhősrajongóknak is kedves, hisz itt forgatták a Csodálatos Pókember bizonyos jeleneteit. Délelőtt 10 órakor az étterem még zárva. Mossák a járdát. Bombabiztosan beazonosítom, hogy klóros vízzel. A Covid alaposan felpörgette a higiénés igényeket szerte a városban.

Bohém negyedben, a Village-ben kószálok. A Washington tér közelében még az elgázolt kamasz patkány látványa sem hoz ki a jókedvemből. A New York  Egyetem környékén, a Broadway egyik keresztutcája, a Bleecker Street – amit Simon és Garfunkel is megénekelt – kávézóiban magasra tekerték a hangerőt a huszonévesek. Ha közölni akarnak valamit a barátaikkal, át kell kiabálniuk a maguk gerjesztette alapzajt. Elordibáljuk Lynda barátnőmmel a rendelést. Aztán igyekszünk szájról olvasva beszélgetni.
Odakint igyekszem nem lesodorni a szomszédos étterem művirágfolyondárjait.

Máshol a kirakatot koszorúzták piros és rózsaszín futórózsával. Na nem az igazival, a „tartóssal”! A Covid alatt művirágkultusz született Manhattanben. Itt van a világ képzőművészetének és divatjának az egyik központja, az építészet történetének legizgalmasabb épületei között él a város, és most már műanyag rózsák között. De senki sem húzgálja az orrát a művirágdivat miatt. Miért is tenné? A lezárt hónapokban, amikor hirtelen szürke és ijesztő lett minden, sokat adott a New York-iaknak ez a színorgia.

A másik újítás, ami a pandémia alatt született, már kivált némi vitát. A bezárt éttermek kiköltöztek az úttestre, deszkából barakkokat ácsoltak, vagy sátorbódékat állítottak fel. Belül pár asztal, biztonságos távolban egymástól, így néhány vendéget fogadni tudtak. A város élni akart! A Covid visszavonult, a bódék maradtak, az ablakaikat beüvegezték, téliesítették. De hiába festették színesre, ültettek virágokat köréjük, ettől a látvány nem lett vonzóbb. Ellenzőik  azonban nemcsak az esztétika miatt háborognak, hanem azért is, mert parkolóhelyeket – amiből Manhattanben mindig is hiány volt – foglalnak el. Mások viszont azt mondják: a pandémia megtépázta a vendéglátást, ezért jó, hogy a bódékkal az éttermek hamarabb magukra találhatnak. A több asztal több vendéget és több munkahelyet jelent. Ez is igaz. Így aztán Manhattan elegáns, vörös téglás negyedében, a csinos Irving utcán, félnapi járásra és több száz évre az indián ösvényektől, próbálom barátsággal fogadni a barakk-trendet. És megtanulok vigyázni, mert a járdán bármikor elém vághat egy pincér, a karján megrakott tányérokkal.

A Broadway innen is vágtat tovább, elhúz a legendás Vasalóház mellett, amit épp tataroznak. Jóval feljebb, a Central Park sarkánál elegáns felhőkarcolók írják majd át a portréját, hogy aztán az európai sugárutakat idéző bérházak után eljusson a déli diáknegyednél jólneveltebb Columbia Egyetemig. De mielőtt mindezt megtenné, hátára veszi a tömeget az éjszakát reklámfénnyel szétverő színházi negyedben, amelynek a nevét adta.

A St. James Színház előtt hosszú sorban várjuk a bebocsátást. Az előadás előtt öt-tíz perccel nyitják csak ki a kapukat, de New York lakói nagyon jók sorban állásban. A színházban a legendás Martin Scorsese-film, a New York, New York frissen bemutatott színpadi változata úgy repít vissza a negyvenes évekbe, hogy közben látom és érzem a várost, amit álló nap jártam. A várost, ami az első felhőkarcolók építésekor ugyanúgy tele volt energiával, ahogy ma.

A finálénál a közönség a szereplőkkel együtt énekli, hogy ez a város sosem alszik.