Megemlékezés Ferdinandy Györgyre

„Kicsi a világ!” – állapítottam meg, miután akkori, szekszárdi barát­nőm meglepődve konstatálta, hogy a nála hat évtizeddel idősebb barátom által megidézett asszonyt ismeri, valóban Mini a beceneve, s maga is találkozott vele. „Még annál is kisebb, mint hinnéd, Fiú!” – vágta rá az író, sokat mondóan rám nézett, majd szokása szerint hagyott egy kis hatásszünetet, aztán nevetni kezdett dédszülei gyümölcsfái alatt. (Lehetetlenség nem csatlakozni az ilyen nagy nevetéshez: ösztönző, hívogató, szeretetteljes és gyógyító.)

Ferdinandy Györgyék sashegyi kertjében ültünk, egy olyan vacsora után, amelyet még Szindbád is megirigyelhetett volna. Innentől percekig némán figyeltem a két szeretett hozzátartozóm beszélgetését: Gyurka – így hivatkozott magára a magyarul beszélőknek, a becéző formával, a megszokottól eltérően, tiszteletlenség lett volna nem élni – festői részletekkel mesélt arról, hogy a világháború után egy tolnai faluba került, ahol kitelepített budapesti gyerekként egy sváb családnál pásztorkodott, később pedig visszatért a településre és felkereste a régieket (köztük gyermekkori szerelmei közül az egyiket, Örzsét). „Kisdorog után Szekszárdon is sokat megfordultam” – folytatta, kedvesem pedig teljes bizonyosságot nyert: beszélgetőpartnere valóban jól ismeri a vidékét.

Szűkebb pátriám, egy időben többször élt az elfeledett-elrontott szófordulattal. Gyurka szűkebb pátriája egyértelműen Buda volt, bár Pesten született (a Vörösmarty utca 44/B-ben, míg engem a túloldalra, a „45”-be vittek haza, ahol hároméves koromig éltünk, ráadásul, mint többször megbeszéltük, mindketten apa nélkül cseperedtünk fel). Számára az otthon a meredek Sashegy volt, a gyermekkori „Budauer Bergland”, ahol minden tősgyökeres budait, az összes barátot, szomszédot, ismerőst és ismerőt legalább arcról, de inkább névről ismert. Egyszer-másszor elém tett egy kopott, töredezett szegélyű fotót, nézzem meg, az osztálya a „mackós iskolában”, a Németvölgyi úton, ezek a nem messzi aranysárga épület, a Notre-Dame de Sion francia apácái, az úgynevezett „mammerek”, aki Budapest ostroma után kiálltak mellettük. Máskor pedig: „az első motorom”, a kép Strasbourgban, 1957-ben készült, „mögöttem az első feleségem, Colette” és hasonló emlékek.

Mindig kerültek elő képek, történetek, anekdoták, foszlányok. Ennyire szerényen és önironikusan, tolakodás vagy önfényezés legkisebb jele nélkül még senkit nem hallottam beszélni – önmagáról, kalandokról, csavargásokról, kudarcokról, családról, emigráns­ba­rátokról vagy írótársakról. Vala­mennyi története, gazdag és szerteágazó életműve azt bizonyítja, hogy Gyurka bár huszonegy éves, az ELTE bölcsészkarára nemrégiben beiratkozott egyetemistaként elhagyta az országot az ’56-os forradalom leverését követően („tudni akartam, hogy mi van odaát”, fogalmazott direkt humorára jellemzően az „elhúzódott tanulmányútnak” mondott disszidálásáról), valójában szíve utolsó dobbanásáig nem mondott le magyarságáról. Bár élt osztrák menekültlágerben egy rövid ideig, Franciaországban, ahol menedéket kért, „elfranciásodott” és megbecsült francia író lett, Puerto Rico varázslatos szigetén megismerkedett a latin-amerikai irodalommal és spanyolul tanított az egyetemen, Miamiban pedig élete utolsó négy évét számára idegen környezetben élte le (szenvedte el), csak egyetlen dolog foglalkoztatta igazán: a hazatérés.

„Sok helyen éltem, most Budapest és Miami között ingázom. Párizsban kezdtem, utána harminchat évet töltöttem Puerto Ricóban, a munkám szerettem, de nem tudtam elképzelni, hogy ott fogok megöregedni. Pedig igazi hazafivá váltam, azért küzdöttem, hogy a Puerto Ricó-i kultúrát tartsák távol az amerikaitól, így érthető, hogy Amerika végső otthonként szóba sem került. Szerettem még Malagát, Barcelonát, ahol hosszabb ideig éltem, és mindig Európáról ábrándoztam. Szóval világcsavargónak tartom magam, akinek a család fontos volt” – olvastam az egyik interjújában még valamivel azelőtt, hogy a véletlen folytán összeismerkedtünk egy pesti könyves rendezvényen. Később, amikor barátjává fogadott és szerkesztőjévé tett, büszkén vállalta: ne emelgessem a „kalandos” szót az élete leírására, nem volt az, az ő életében nincs semmi fenséges, annak pedig, aki „kalandorként” hivatkozik rá, mondjam el, hogy ő csak egy magyar író, akit csak a napi penzum, a magával szemben támasztott követelmények és az anyanyelv érdekelt. (Támogatásáról, bizalmáról, segítségéről, tanácsairól, általa javasolt írókról és kötetekről, budai látogatásokról, floridai meghívásokról vagy arról, hogy még volt menyasszonyomat vagy Puerto Rico felfedezését is neki köszönhetem, most részletesen nem.)

Témavilága, érdeklődése igen szerteágazó volt, de tulajdonképpen – különösen időskorára – változatlan. „Műfajtalankodások” – így öltöztette fel kései munkáit, amelyekben elbeszélések, novellák és szösszenetek is helyet kaptak. Igazán nem érdekelték a műfajok szűkös határai, állítólagos követelményei. A „nagyregény” szótól irtózott, piaci fogásnak, felesleges szócséplésnek tartotta. Ha második felesége, az önálló regényt érdemlő Mari – a kubai származású María Teresa Reyes volt nyelvi lektor, tanár, műfordító – szóba hozta, hogy ne aprózza el magát, dacból és önigazolásból forgácsokat, foszlányokat, széljegyzeteket írt.
Utolsó, kizárólag új írásokból megjelent kötetének címe: Szól a kakas. Az álom és ébrenlét határvidéke, a hajnali hangok találtak utat hozzá az utolsó időkben. Bár élete semmiben nem volt tankönyvi, disszidenssége valahol tipikus: Budapesten született, az emigráció tette íróvá, egzotikumát sokaknak a távollét és az idegen szolgáltatta, végül Miamiban, a gyűlölt városban hunyt el. A Ferdinandy-univerzum valamennyi galaxisának mégis a magyar kultúra az alfája és ómegája.

Szívbe markoló fájdalom, hogy nem élvezhetem többé a társaságát, megnyugtató öröm, hogy mindig velem, velünk lesz.