Élet, könyv, de nem irodalom

Bolya Zoltán Ököljog! című, Egy volt maffiózó önéletrajza alcímű könyve tipikusan az a kötet, amelyet megvesz valaki, aztán továbbadja, mert nem ez az a könyv, amelybe még egyszer bele fog lapozni, fölöslegesen ne foglalja a helyet a könyvespolcon, a helyére két karcsúbb irodalmi termés befér. Nem tudom, pontosabban, nem vagyok biztos benne, hogy Bolya saját kezével írta ezt a szöveget, bár több helyen hangsúlyozza, ő intelligens ember, ezzel ki is tűnt sok társa, de még testvérei közül is. Azok a maffiózók nevezik egymást testvérnek, aki egymást segítik, támogatják, ha kell, kihúzzák egymást a bajból kapcsolataik révén – nyugodtan gondoljunk nyomozókra, bírókra, ne kizárólag más maffiózókra, ők is tagjai ennek a mentőegységnek, mert soha nem lehet tudni, csak a maffia családfáján elindulva, kihez kell fordulni, hogy egy vallomást meg lehessen változtatni, egy bírósági ítélet olyan legyen, hogy a vádlott a tárgyalás után békésen hazasétáljon, illetve hazafuvaroztassa magát „testvérével” egy luxusautón. Igen, a luxusautó is a maffiózók ismérve, akinek nincs menő kocsija, az nem számít. A szöveg itt-ott keményen szókimondó, általában nem rosszabb, mint a hasonló témájú könyvek, de vigyázat, köze nincs a szépirodalomhoz.

Van, aki nehéz körülmények közül tanulással verekszi föl magát, van, aki azzal, hogy elindul az bűnözés útján. Bolya Zoltán talán akár magyar válogatott kapus is lehetett volna, de a családi háttér miatt nem ezen az úton indult. Mert a szülei egyetlen meccsére sem mentek ki. Viszont akkor sem fogták a kezét, amikor az első bűncselekményeket elkövette. Mégis. Kinek mit bizonyított? Természetesen elsősorban önmagának, hogy aki mínuszról indul, az is eljuthat a pluszra, ha elég kemény legény, ha nem ijed meg a saját árnyékától, sem más maffiavezértől, hogy helyenként és időnként maga mellé tud sorakoztatni több tíz embert, akik ha kell, legények a talpukon, viszont egyik-másikban a betyárbecsület is munkál, de mivel ők is csak emberek, ha mások is, mint a nem maffiózók, nem riadnak vissza az árulástól. A legkevesebb szó – sajnos – éppen a rendőrségen posztolókról, a bírókról és hasonló hatalmasságokról esik, akiknek ugyan nem elég néhány százezer forint, de egy többmilliós kocsival lekenyerezhetők.