Mítosz, sport és egy utópikus vízió – a „kerékpározás dicsérete”

Képzeljünk el egy nagyvárost, ahonnan kitiltották az autókat. Az ingázók a város szélén álló szuperparkolókban hagyják reggel a kocsijaikat, a városon belül csupán a reggeli órákban járnak az áruellátást biztosító autók, a különleges járműveken kívül – mentők, tűzoltók és rendőrök – taxikat és a tömegközlekedés eszközeit látjuk csupán az utakon. Az emberek többsége azonban nem taxizik és nem buszozik: aki teheti, saját erőből, kerékpáron jut el egyik pontból a másikba. 

Dívik a tekerés kultusza, a bicikli nem csupán közlekedési eszköz, hanem egy olyan tényező, amely az élet számos oldalára kihat. A kerékpárosok átrajzolják a város látképét, olyan helyszíneket népesítenek be, amelyek korábban turistadíszletként szolgáltak. Az utakra visszatér a nyugalom. Érzik önök is, mennyivel szabadabban lélegzünk? 

„Tekerek, tehát vagyok” 

– írta Marc Augé, a két éve elhunyt világhírű francia antropológus. Kinek a szájából hangzana hitelesebben a bicikli dicsérete, mint egy, a Tour de France országából származó gondolkodónak? Marc Augé etnológusként kezdte pályafutását, évekig élt és kutatott Afrikában, hazájába visszatérve pedig azzal vívott ki magának elismerést, hogy az elsők között alkalmazta a klasszikus antroplógia módszereit urbanizált társadalmainkra. Nem-helyek (Bevezetés a szürmodernitás antropológiájába) című legismertebb kötetében, melyet a magyar olvasók is ismerhetnek, arról ír, hogyan teremtettünk magunk számára olyan tereket, amelyben személytelenné, identitásnélkülivé váltunk.

Ahogy lehetetlen vállalkozás volna személyes történeteinket elhatárolni a korszellemtől, ebben a kötetben a bicikli története sem csupán történelem. Antropológusként a szerző nagyon jól tudja, hogy személyes emlékeink nem csak kötődnek hozzá, hanem alakítják is a nagy egészet. Augé a kerékpár kultuszának idején volt fiatal, így valójában három történet fonódik egybe ebben az esszékötetben: a kerékpár franciaországi kultusza, a Tour de France története, és egy személyes – Marc Augé saját emlékei. 

A Tour de France-ot 1903- ban rendezték meg először, a minden évben megrendezett kerékpárverseny csupán a két világháború idején szünetelt. 1947-ben friss lendületet kap a kerékpársport, a franciák nagy örömére ismét újraindul a Tour. Augé ekkor 12 éves, Brétagne-ban tölti a nyarakat, ahol a halászok biciklivel járnak a kikötőbe, az utakat minden reggel és este konzervgyárba pedálozó munkások lepik el, ő maga kicsi, kék biciklijén teker. Többek között a templomtéri kávézóhoz, minden délután, ahol nagy palatáblára írják ki az aznapi etap befutóját. Júliusban minden erről szól: a Touron helyi és országos csapatok versenyeznek, Fausto Coppi és Louison Bobbet a biciklisport hősei, akik epikus küzdelmeket vívnak egymással és önmagukkal a kegyetlen hegyi szakaszokon. A versenyzők szolidárisak, a sportszerűség elve a mérvadó, akad példa arra is, hogy az esélyesek legdurvább szakaszokon megosztják egymással a vizüket. 

A bicikli mítosza a harmincas, negyvenes és ötvenes évekhez kötődik Augé szerint. A második világháborút követően kerékpárok és tandemek árasztják el Franciaország városait. A bicikli a munkásosztály közlekedési eszköze, amely a szabadság kivételes érzését nyújtja. 

Érdekesmód Franciaországban hamarabb ért véget a bringázás kultusza, mint a környező nyugat-európai országokban. Az alsóbb rétegek számára a bicikli megszűnik azt jelképezni, amit addig – a szabadságot, a felemelkedés lehetőségét. Ez a fogyasztói trendeknek tudhatók be, a biciklit, mint közlekedési eszköz helyét átvette az autó, a kerékpár innentől fogva csupán vasárnaponként került elő. A mítosz szertefoszlását Augé a Tour de France bukásával állítja párhuzamba. 

A helyi és az országos csapatok 1961-ben szűnnek meg a Tour-on (bár az országosak később egy rövid időre visszatérnek), ezzel a világ legnépszerűbb országúti kerékpárversenye visszafordíthatatlanul a globalizáció útjára lép. A mai nézők a folyamat kicsúcsosodásának lehetnek tanúi. Ma a versenyzők gyakorlatilag reklámtáblák, a szponzorcégek reklámfelületei, mondja Augé, miközben a dopping és a sportorvoslás a Tour mindennapjaihoz tartozik, csak éppen a kulisszák mögött zajlik. A versenyzők mindenféle anyagokat szednek, vérátömlesztést használnak, hogy teljesítményük csúcsán maradjanak – ami itt történik, összeegyeztethetetlen a nézők képzeletével. A kerékpársport teljességgel elszemélytelenedett. 

A bicikli mítosza szertefoszlott, azonban nem törlődött végleg az emlékezetünkből, mondja Augé. Emberi jellemzőnk, hogy a mítosz iránti vágyunk olthatatlan, ezért nem képtelenség azt feltételezni, hogy a bicikli kultusza újjáéledhet. Augé 2008-ben írta ezt az esszét, a Párizsban éppen akkor megjelenő, bérbe vehető kerékpárok rendszere inspirálta. A város szegleteiben feltűntek a dokkolóállomások, és akik használatba vették a városi kerékpárokat, azoknak lehetőségük nyílt arra, hogy újra birtokba vegyék a város tereit. A kerékpár visszatérése hihetetlen lehetőségeket nyújthatna abban az időben, amikor az elkerülhetetlen kérdés előtt állunk: mi lesz városainkból? Hagyjuk végleg kiüresedni a belvárosokat? 

Augé kétféle végjátékot ír a bicikli történetéhez. A kötet utolsó előtti fejezete egy bringás utópiát vázol, melyben teljességgel a kétkerekű jármű írja a város életét. Záróakkordként pedig ebből az utópiából térünk vissza a valóságba. Marc Augé azonban nem lezárni, végérvényes pontot szeretne tenni a történet végére, mintsem nyitva hagyni számunkra a lehetőségeket.

Marc Augé: A biciklizés dicsérete Fáber Ágoston fordítása, Typotex Kiadó, 2025.