Bőröndökbe pakolt életek újratöltve

Van, amikor nem a taps a tetszésnyilvánítás legméltóbb kifejezése, hanem a néma csend. Ilyen előadás a Hontalanítás is, a zenében, táncban, énekben elmesélt gyalázatos történelmi esemény – a kitelepítés. Amikor családokat pakoltak ismét marhavagonba, vittek Csehországba, vagy lódítottak át a határon Magyarországra, az elhanyagolt, elhagyott házakba, tanyákra, a pozsonyiakat Ligetfaluba, ahol úgy éltek, mint egy gyűjtőtáborban. Csak azért, mert a háborúban vesztes ország nemzetiségét vallották, mert nem voltak hajlandók reszlovakizálni – olyasmi volt ez, mint amikor vagy aláírta az együttműködést az estébével, vagy nem taníttathatta a gyerekét, nem kapott végzettségének, tehetségének, alkalmasságának megfelelő munkát. Volt olyan magyar tanító, akit szlovák község szlovák iskolájába irányítottak. Ez volt a múlt. És a jelen? A tizedik évfordulón dúl a háború, menekültekkel teli a világ.

Mi fér egy bőröndbe? Némi ruhanemű, batyuban egy kis élelem – maga az élet. Kofferbe zárva. Igen, a táncon, zenén, éneken kívül az előadásban fontos szerep jut a koffereknek is. A táncosok bőrönddel a kezükben keresik a menekülés útját, azt a helyet, ahol szállásuk lesz, amelyet sokáig nem tudnak otthonuknak nevezni. Azok sem, akiket kitelepítettek, de azok sem, akik most menekülnek a halál elől. A mindenkori menekülők otthontalanok, hontalanok, hontalanítottak lesznek.

Hégli Dusan a koreográfiákat úgy válogatta össze, hogy a Csallóköztől a Bodrogközig minden tánc, zene és ének szerepet kapjon, beszéljen a szakítás fájdalmáról, nemcsak a szülőföldtől való elszakadás okozta fájdalomról, hanem arról is, amelyet szerelmespárok éltek meg, amikor az egyik családot kitelepítették Magyarországra, a másikat ki Csehországba, ahol még a nyelvet sem értették, ahol számukra bábeli zűrzavar uralkodott.

És elvették azt a kincset, amelyet megőriztek azok, akiknek neve szintén ott szerepelt a kitelepítendők listáján, de szerencsére lekésték a vonatot, melybe barátaikat, rokonaikat, szomszédjukat betuszkolták. Ha te elmégy rózsám – mint egy átok szól ez a csodálatos dal –, kívánok jó utat. Ha te elmégy máshoz, törjön el a lábad. Törjön el a lábad, fusson ki a szemed, hogy meg ne lásd soha többet a csillagos eget. Idézhetnénk még a dalokból, de nem tesszük, mert ezt az előadást látni kell. Akár többször is. Nyomot hagy a nézőkben, amikor a magyar népdalok után megszólal a cseh polka, amelyet a táncosok együtt énekelnek a hangszóróból zengő hanggal.

Az első percek kísértetiesek – mintha Budapesten járnánk, ahol cipőszobrokkal emlékeznek a Dunába lövetett zsidókra. (Lehettek volna a szüleim barátai, akik túlélték, és új hazát kerestek maguknak, családjuknak.) A Hej révész, révész már könnyeket fakaszt, torkot szorít – kell a segítség, hogy elmehessünk oda, ahol ugyan hontalanok maradunk, de legalább érik a szavunk.

A kosztümök is a koreográfiát támogatják – színes, tarka, vidám világ, amely a végére elszürkül, a táncos csizmát felváltja a cipő, a régi, megszokott életből nem marad semmi. Sötétség borul rá.