Mire készít fel minket a középiskola?

A Profesorka című szlovák nyelvű előadás, amely az Ifjú Szivek Táncszínház és a Trepp Színházi Platform összefogásával született, számos fontos kérdést feszeget. Ezt minden pedagógusnak látnia kellene – mondtam egy ismerősömnek a június 16-i bemutató után, aki cinikusan megjegyezte, hogy „úgysem fogják megnézni, vagy ha igen, akkor úgysem értik meg”. Én optimistább vagyok, bár abban igazat adok neki, hogy nem könnyű szembenézni saját dilemmáinkkal. De ha a színház elsődleges célja még mindig az, hogy tükröt tartson a társadalomnak, akkor ezt a célt sikerült elérniük a Trepp Színházi Platform tagjainak, akik maguk is diákok, illetve frissen végzett színészek, egy kivétellel.

Régóta nem volt ilyen erős magyar „felhozatal” a pozsonyi színművészeti egyetemen (VŠMU), mint az utóbbi időszakban, a világjárvánnyal súlyosbított években. Fene tudja, összefüggnek-e ezek a dolgok, de annyit talán megkockáztathatok, hogy a színészpalántáknak a szokásos taposómalom helyett több idejük volt gondolkodni, elemezni, miközben hatással volt rájuk mindaz, ami a korábban biztonságosnak vélt világban lezajlott. Megtapasztalhatták, milyen érzés, amikor kihúzzák a lábunk alól a talajt. A Profesorka próbafolyamatát is befolyásolta a pandémia, hiszen az eredeti tervek szerint tavaly kellett volna bemutatniuk a pozsonyi VŠMU színháztermében, de pár nappal a premier előtt az egyik színész covidos lett, később pedig egyezetési huzavonák jöttek közbe.

Ezt a darabot 1980-ban írta egy szovjet (amúgy litván) szerző, bizonyos Ľudmila Razumovksa. Nyolc évvel később mutatták be, tele van szocialista frázisokkal a tanulás fontosságáról, a kihívások lélekerősítő funkciójáról. De nemcsak simán felvonultatja ezeket, hanem kritizálja is, összekacsintós módon, a sorok között. A szlovákiai színházak anno szívesen vettek át szovjet darabokat, ezt viszont már a rendszerváltás után, 1990-ben mutatták be nálunk, a zseniális Božidara Turznovovával a főszerepben. Ám a pörgős politikai történések miatt valahogy elsiklott, nem aratott átütő sikert. Ennek talán most jött el az ideje, egy lelkes fiatal alkotócsapatnak köszönhetően.

Hégli Bencét legutóbb a kassai Thália Színház deszkáin láttam Pukként a formabontó Szentivánéji álomban, Matusek Attila rendezésében, ahol bebizonyította, hogy színészként nagyon is oda kell figyelni rá. Most rendezőként próbálta ki magát, és ebben a „szerepben” is nagyot alkotott.

Az első bravúr az volt, hogy sikerült megnyernie a címszerepre azt a Bandor Évát, akinek egészen biztosan nem ide kellett volna születnie, hanem nyugatabbra, és akkor már világsztár lenne. Jászai-díjas színésznőnk egy középkorú matektanárnőt (elnézést: matematika-tanárnőt) játszik, aki erre tette fel az életét, és ugyanannyit követel a művészi pályára készülőktől is, mint azoktól, akik mondjuk erdészek akarnak lenni, de matekérettségi nélkül még oda sem veszik fel őket. Vajon helyes hozzáállás ez? Muszáj olyan ismereteket számonkérni a teljesen más beállítottságú diákoktól, mint azoktól, akik ténylegesen fel tudják majd használni a matematikát a későbbiekben? Ez a kérdés engem is intenzíven foglalkoztatott annak idején, és csak matekzseni padtársamnak köszönhetem, hogy hármasokkal átvészeltem a középiskolai éveket. (Ezúton is köszönöm neked, Szilvia, hogy a dolgozatoknál kisegítettél!).

Úgy tudom, a fiatal alkotók alaposan belenyúltak a szövegbe, hogy korszerűvé tegyék, de a lényeg – a szereplők motivációi, az alaphelyzet fokozatos elfajulása, az értékrendek különbözőségének bemutatása – változatlan maradt. Döbbenetes, hogy negyven év alatt szinte semmi sem változott az oktatásügyben e szempontból. Hogy ma is inkább uniformizáltan tanítják, mint nevelik a fiatalokat. Hogy ma sem kapnak használható útmutatást az élethez. Mert hiszen tanáraik sem kaptak annak idején, ezért észre sem veszik, hogy elsuhantak az évek, és ők ott ragadtak valamiféle ideálisra polírozott burokban. Azt sem tudják, mivé fejlődtek négy év alatt a gondjaikra bízott fiatalok, micsoda számító, sikerhajhász, gátlástalan haramiák lettek belőlük…

Hégli Bence első rendezése figyelemre méltó. A történet fokozatosan építkezik, illetve robog a durva végkifejlet felé. Ráadásul tudtommal ez az első olyan szlovák előadás, amelyben zömmel magyar színészek szerepelnek, és amely kilépett az egyetemi keretek közül. A Trepp alkotóközösség a kétnyelvűséget is célul tűzte ki, az Ádám almáit például magyarul és szlovákul is játsszák. Ezt a mostani darabot azért nem lehet magyarítani, mert a szereplők közül ketten (Lenka Fecková és Oliver Asztalos) nem beszélnek magyarul. Nélkülük viszont nem lenne ugyanolyan ütős az előadás. Mindkét színészpalánta telitalálat a „casting director” részéről, aki nyilván szintén Hégli Bence volt. A további szerepekben Melecsky Kristóf és Szebellai Dániel látható, utóbbinak volt nehezebb dolga a szerepével, de ez a szerző hibája.

Kérem önöket, ne riadjanak vissza a szlovák nyelvtől, nézzék meg ezt az előadást, ha majd ismét játszani fogják az Ifjú Szivek Táncszínházban. Ígérem, mindent érteni fognak. Talán túlságosan is...