Véget ér a csecsen konfliktus?

Persze ez nem azt jelenti, hogy a csecsen lakosság ilyen nagy, mondhatni döntő többsége támogatná Csecsenföld Oroszországhoz tartozását, sőt még azt sem, hogy egy szerény többség van Moszkva fennhatósága mellett. A magas részvétel és a rendkívül magas támogatottság legmeghatározóbb oka, hogy a csecsen lakosságnak egyszerűen elege lett a több mint tíz éve tartó szüntelen harcból, és ezért inkább a nyugalmat választotta, még azon az áron is, hogy a nyugalom Moszkva fennhatósága alatt teremtődik meg. Persze kérdés, milyen lesz ez a nyugalom és milyen stabil a béke. Mindenesetre a labda most az orosz térfélen pattog.

Moszkva szerint Csecsenföld széles körű autonómiát kaphat, azonban semmi esetre sem lehet szó a teljes függetlenségről. Ha az orosz vezetés tiszteletben tartja azt, amit ígért, tehát egy rendkívül széles körű autonómiát, amely számol a csecsenek kulturális és vallási jellegzetességeivel is, akkor van remény a stabilitásra. Ezen kívül figyelembe kell venni még egy tényezőt, amely döntő mértékben befolyásolhatja az orosz–csecsen kapcsolatokat. Ez pedig az orosz vezetés hajlandósága arra, hogy a jövőben a Csecsenföldön felmerülő problémákat nem katonai úton oldja meg. Ha már egyszer a csecsenek bizonyos fokú hajlandóságot mutattak a békés rendezésre, a legrosszabb, amit Moszkva tehet az, hogy a következő komolyabb probléma megoldásánál – ami minden bizonnyal nem sokat várat majd magára, ismerve a rendkívül bonyolult körülményeket – ismét csak katonai erőt vet be. Ne feledjük, a történtek mellett, hogy Moszkva továbbra is több tízezres haderőt állomásoztat a csecsen területeken. Persze azért azt nem lehet állítani, hogy a csecsen probléma megoldódott, hiszen a csecsenek attól, hogy most így szavaztak, még nem kezdték el szeretni az oroszokat és az orosz fennhatóságot. Mindenesetre Oroszország szempontjából a helyzet többé-kevésbé rendeződni látszik, annak ellenére hogy Csecsenföld a jövőben még számtalan problémát tartogathat. A rendezés megerősíti Oroszország helyzetét, mégpedig több szempontból. Az egyik, hogy ha az oroszoknak sikerül nyugalmat teremteniük a csecsen területeken, ezzel stabilizálhatják területeiket a térségben. Ennek következménye pedig, hogy jelentősen megnő Moszkva mozgástere a kaukázusi események befolyásolására, illetve a térségben való beavatkozásra. A másik rendkívül fontos folyomány az lehet, hogy megnő Oroszország presztízse a nemzetközi közvélemény szemében. Különösen érvényes ez a jelenlegi iraki konfliktussal összefüggésben azoknál a rétegeknél, amelyek ellenzik az iraki háborút. Ebben az esetben az sem játszik szerepet, hogy a csecsen probléma és az iraki konfliktus teljesen eltérő természetű és nem sok köze van egymáshoz. Sokan fogják úgy értelmezni a dolgokat, hogy lám, Oroszország képes volt még egy ilyen hosszú ideje húzódó konfliktust is békés eszközökkel rendezni, míg az Egyesült Államok minden áron fegyveres erővel oldja meg problémáit. Természetesen egy ilyen érvelésnek nincs alapja, azonban mégis elképzelhető, hogy megjelenik. A csecsen konfliktus lezárása jó hír lehet az orosz hadseregnek is, annak ellenére, hogy első látásra ez nem úgy tűnik (Oroszországban hagyományosan a hadsereg vezetői a legnagyobb „héják” a problémák kezelése során). Amíg ugyanis a csecsenföldi hadműveletek folytak, óriási összegeket emésztettek fel az orosz hadsereg költségvetéséből (is). Ezek az összegek pedig nagyon hiányoznak az állandó forráshiánnyal küz-dő hadseregnek, amelyben csaknem leállt az új fegyverek beszerzése és a modernizációs programok (ez azért is komoly probléma, mert az oroszok csak technikai fölényük segítségével lehetnek úrrá az olyan biztonsági kihívásokon, amely a tőlük alacsonyabb technológiai színvonalú, de számbelileg nagy fölényben lévő potenciális ellenfelek felől érkezhet). Ha a csecsenföldi hadműveletekre eddig lekötött forrásokat sikerül átcsoportosítani a fejlesztésekre, az komoly pozitívummal járhat az orosz haderő harckészültségére nézve (nem hiába támogatták többé–kevésbé nyíltan vagy burkoltan Oroszország geopolitikai ellenfelei, például Törökország, a csecseneket).

Végül pedig érdemes szólni néhány szót arról is, mi vezetett a jelenlegi történésekhez. Egyértelmű, hogy a csecsen problémára jelentős hatással volt az Egyesült Államokat ért 2001. szeptember 11-i terrortámadás. Ezek következményeképp a világ közvéleménye éppúgy, mint a nagyhatalmak sokkal érzékenyebbé váltak minden szélsőségre, és minden olyan mozgalomra, amely terrorista eszközökkel – vagy részben azokkal – igyekezett elérni politikai céljait. Márpedig a csecsenek vitathatatlanul éltek az ilyen módszerekkel is (természetesen nem lehet a csecsen népet egészében véve terroristának megbélyegezni – ez óriási hiba lenne).

A másik nagyon fontos dolog, hogy cserébe azért, mert Moszkva támogatta az Egyesült Államokat a terrorizmus elleni harcban, sőt Afganisztán esetében nagyon konkrét segítséget is nyújtott Washingtonnak, az amerikaiak nem igazán piszkálták a csecsen kérdést. Ez érezhető volt az amerikai állásfoglalások megváltozott hangnemén is. Ezeknek a tényezőknek a következtében beszűkültek a csecsenek lehetőségei, mivel a világ közvéleménye nem volt annyira türelmes velük, mint korábban. Ez pedig a kompromisszum felé szorította őket, hiszen nemzetközi támogatás nélkül nem lehet megvívni egy ilyen típusú harcot. Végeredményben olyan irányt vettek a fejlemények, amelynek a vége – az előbb említett feltételek teljesítése esetén – egy viszonylag állandó stabilitás lehet a csecsen területeken.

Persze ismerve az ottani összefüggéseket, nem biztos, hogy érdemes lenne erre rátenni a vagyonunkat egy brit fogadóirodában.