Utójáték

Ekképp sóhajtott fel Zechenter Antal, az egyik lelkes Bessenyei-tanítvány 1775-ben, egy, Pozsonyban kiadott fordításkötetének előszavában: „...míg valami igaz hazafinak kegyelméből magyar theátrum fel nem állatik, soha a magyar nyelv tökéletes nem lészen”. Azaz: nincs saját színpad, ahol anyanyelven megszólalhatna a múzsa, de hiányoznak a színészek is! Nem tudom, milyen volt az idő 178 esztendővel később: 1953. január 31-én a Duna révkomáromi oldalán; csak vélem, hogy a hűvös, havas utcákon a folyó nyirkossága érződött, s hogy nem lehetett különösebben testet melegítő érzés kimenni a szabadba. De az biztos, hogy azon a két estén akadt egy hely, ahol forró volt a légkör; ahová az időjárástól függetlenül sokan akartak bejutni. Ötvenöt évvel ezelőtt Színházba siettek az emberek, a katolikus legényegylet helyrepofozott épületébe; ahol a Magyar Területi Színház, a legendássá nemesedett Matesz tar?totta Tűzkeresztségét. Így, nagy?be??tűsen. Részint az esemény egyedisége, részint a premier címe révén!

S hogy miért vetem most mindezt papírra? Engesztelésképpen. Hogy e röpke epilógusban megkövessem a teátrumot: „a” Mateszt; kiváltképp annak holt és – szerencsére – még élő alapító tagjait: Ferenczy Annát, Lőrincz Margitot, Bugár Bélát, Gyurkovics Mihályt, Konrád Józsefet, Turner Zsigmondot. Miért a megkövetés? Mert a szlovákiai magyar sajtó, azaz mi, hazai magyar tollforgatók – a hála és köszönet, no meg az újabb virágos tapsok kívánása helyett – elhallgattuk e büszkeségre jogosító jubileumot. Pedig nem véletlenül idéztem Zechenter Antal „közösségi sóhaját”, hiszen kétszázvalahány esztendővel később egyazon tőről fakadnak a társulatalapító Bugár Béla szavai a komáromi Vasmacska Stúdióban egy „múzeumira hangolt” társalgás közben. Acélosan koppanó szavakkal, mégis szelíden leszögezi: „Az emlékek nem csalnak, csak az idő már összemos sok mindent, a részletek néha-néha már hihetetlenek. De az az érzés kitörölhetetlen emlék, amikor a háborút követő reménytelen évek után ismét színpadon, a mi színházunkban szólalhattunk meg magyarul. Ez igazi csoda volt, a szlovákiai magyarságban is feléledt a remény, hogy talán mégis van jövőnk. Ugyanis minden frázisnál többet jelentett, hogy az emberek ismét az anyanyelvükön hallhatták a szavakat...”

Ötvenöt éve így indult útjára hivatásos színjátszásunk. És mint annyi más ügyre, erre is a nálunk oly gyakori „ahogy lehet” és az „ámde mégis” nyomta rá bélyegét. Mert igaz, hogy sanyarú, felemás, megtűrt, de nem megtört volt ez az indulás. És buzdított. A hajdani Matesz megkövetéseképp mondom: erről az évfordulóról nem szóltunk, vagy csak alig! Schiller Haramiákjainak hippokratészi mot?tója jut az eszembe: „Amit az orvosságok nem gyógyítanak, meggyógyítja a vas; amit a vas nem gyógyít, meggyógyítja a tűz.”

De mi lesz a tűzzel-vassal gyógyíthatatlan, sajgó színházi emlékeinkkel, önnön rossz lelkiismeretünkkel?