Újraosztott lapok

Látszólag az iraki háború további menetéről és a háború utáni újjáépítés alapvető kérdéseiről döntöttek Bush és Blair belfasti csúcstalálkozóján, a valóságban ennél sokkal többről volt szó. A XXI. század nemzetközi biztonságpolitikai döntési mechanizmusának irányát szabták meg, amikor nyilvánvalóvá tették, hogy az iraki újjáépítés lényeges ügyeiben ők mondják ki a végső szót, az ENSZ pedig, bár esetenként igen látványos, de mégiscsak másodrendű kérdésekben juthat szerephez. Történészek számára nyilvánvaló lesz a párhuzam – anélkül, hogy személyiségeket hasonlítanának össze – Roosevelt és Churchill azon találkozóival, amelyeken a hitleri Németország elleni háború további lépéseit tervezgették. Lehet, hogy voltak és vannak árnyalatnyi különbségek az ENSZ-szerepének megítélésében London és Washington között, azonban nem ezek a meghatározóak. A döntő az, hogy London számára fontosabb a francia–német tengely ellensúlyozása, mint az ENSZ felé tett gesztusokhoz való ragaszkodás. ĺgy volt ez kettejük márciusi azori csúcstalálkozóján is, ott döntöttek az iraki háborúról, amikor teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy Párizs megvétózna minden, katonai fellépést lehetővé tevő ENSZ-határozatot. Nos, Párizs ekkor cselezte ki magát és a világszervezetet a döntéshozatal fő áramlatából. Chirac, aki csak azért ülhet most az államfői székben, mer mégiscsak jobb Le Pennél, ekkor ébredt, és azt mondta, ha kiderül, hogy mégis vannak Szaddámnak vegyi fegyverei, akkor katonailag is beszáll az Irak elleni háborúba. Azzal, hogy Washington és London ezt az utólagos dörgölődzést teljesen figyelmen kívül hagyta, megüzenték neki: nincs rá szükség. Hiába van Párizsnak atomarzenálja, katonai szempontból, másodrangú hatalom. Ha az ENSZ súlyáról beszélünk, akkor elsősorban a Biztonsági Tanácsról, és főleg a vétójoggal bíró öt állandó tagról beszélünk. Franciaország azért játszhat nagyobb szerepet a nemzetközi politikában, mert az ötök egyike. Ha az ENSZ a jövőben több akar lenni, mondjuk, a Nemzetközi Vöröskeresztnél, akkor át kell alakulnia. Természetesen elsősorban a BT-nek, az ottani döntéshozatalnak. Itt jön majd a Párizs elleni támadás fő iránya. Már jó ideje feszegetik amerikai és ázsiai politológusok: az állandó tagsággal kivételezettek összetétele egyáltalán nem tükrözi a mostani világpolitikai realitásokat. Egyes ironikus megfogalmazások szerint Párizs csak azért lehet az ötök közt, hogy fenntartsák azt a mítoszt, amely szerint a franciák is részesei voltak a világháborúban győztes koalíciónak. Ez a BT a XX. század valóságát és mítoszait tükrözi. Elemzők szerint a XXI. század realitásait az tükrözné, ha India, Japán és/vagy Németország kapna a súlyának megfelelő helyet a BT-ben. Persze, ehhez akkora mítoszrombolást kellene végezni, amekkorát pillanatnyilag sokan nehezen tudnak elképzelni. Az országok stratégiai szerepét tükröző lapok újraosztásánál nem hagyható figyelmen kívül Kína és Oroszország. Különösen fontos, hogy a világháborús bűntudatot lassan levetkőző Németország miként fogalmazza meg hosszú távú érdekeit. S máris nem olyan biztos, hogy a francia–német tengely sokáig túl fogja élni az iraki háborúval kezdődött nemzetközi megrázkódtatást, bár ez sem kizárt. És akkor még nem beszéltünk az összekuszálódott NATO-ról és Európai Unióról: az egyensúly mindkettőben helyreállítható. Amiben annak is van jelentősége, hogy az új tagok és tagjelöltek ezekben a hektikus időkben jól helyezkedtek.