Torkunkiglan

Napok óta gyülekeznek kertünkben a vadgerlék, ami állítólag havat jelent. Esetemben hófehér falusi havat, melynek megjötte okot ad bizonyos örömre. De örömködés helyett e receficés újévhez közeli reggelen megkérdezem magamtól: miféléket gondolok, illetve mit tartanék fontosnak az új esztendő első csütörtökén „kéziratilag” közölni? Nos, őszintén meg kell mondanom: új most sincs a nap alatt, noha tudom, a publicista elsőrendű feladata, hogy rendre nyitott szemmel járjon a nyilvánosság pezsgő és reményteljes terében; és ha kell, ha nem, foglalkozásszerűen véleményt mondjon. Annál inkább, mert a téma halmokban hever ugyan az utcán, de mára minden vélemény s mindennek az ellenkezője is ki van találva, világgá van kürtölve. Ennek eredménye, hogy az átlagpolgárban is úgy cikáznak a gondolatok, akár valami zsúfolt, halványra koptatott zebrán. Ám lett légyen akárhogy, a közírónak a vélemény az anyaga, még ha a történések káoszában igazságot semmiképp sem tud tenni. Azt pedig már nem is feszegetem, hogy a publicista is csak emberből van, aki torkig van a köznapi gondok tömkelegével. Magyarán: mind jómagam, mind az emberek zöme – már csak a levegő miatt is – torkomiglan van a plump összevisszasággal, még ha a politikusok az újévi fogadásokon ki tudja hányféle garnírungba meg szószba keverve dicső jelenről és még szebb reményű jövőről papolva tálalják az optimista jövendőt...

Mindezt pusztán azért hozom fel rögvest az új év legelején, mert az őszinte szó az utóbbi esztendőkben bizony újra elképesztő állapotban hagyta magát ledumálódni. Mert ott, ahol szinte minden nyilvános mondat összemocskolódhat – abban a szüntelen pártpolitikai handabandázásban, amely uralja s megcsúfolja a nyilvánosságot, illetve amelyben minden s mindennek az ellenkezője is igaz lehet – ott nem igaz semmi. Tehát nem igaz az igaz, de az sem igaz, hogy nem igaz; így marad hát a csönd, a méla, a cinikus, a magát beszédesnek képzelő hallgatás és hökkenet. Marad tehát az, ami egész biztosan a handabandázók malmára hajtja a vizet. Igen, olyasmit gondolok, hogy az önálló Szlovákia tizenöt éve alatt a közszereplők zömének sikerült a közszereplés egészét úgy lejáratni, hogy sem a beszéd, sem a hallgatás nem hallatszik, csak a hablaty, a hatalomra bukottak és a magukat képviselői székekbe brusztoltak szüntelen dagonyája. A józan mezei polgár aligha beszélhet minderről jó szájízzel. Csoda hát, ha mostanában rengetegen vagyunk úgy, bármibe kezdjünk is, oda lyukadunk ki, hogy ez az egész a torkunkig ér; hogy ez a közéletnek füllentett kenetteljes szutyok ennyire tán még sosem taszított. Az új év hajnalán hiába volt a sok pezsgő, az életet mindenki a maga (rossz)kedvéhez szabja, mely kedély persze attól és abból alakul ki, amiben ki-ki leledzik, illetve amit maga körül lát. Mert látva látja a terebélyes politikai osztály kivilágított cirkuszát. A polgárnak elkeresztelt nép pedig, miután minden s mindennek az ellenkezője is megígértetett, nem hisz senkinek; legfőképpen nem hisz a képviseletben.

Túlléptem, mára abbahagyom. Sok éve mondta szilveszterkor egy barátom: „Megjavulok, nincs más választásom”. E mondatot szívesen átteszem többes számba, mintegy ajánlva a 2008-as esztendőnek. Egyébiránt odakünn ma sem kezdett havazni, nincs tehát, ami majd elszürküljön, hanem újra alászállt az eleve lompos, szürke köd. Ennyit a giliceszóról meg a jövendölésről.

Amit viszont megígérhetek, remélhetőleg, a jövő csütörtökön sem mondok csütörtököt!